II. Digitális tartalmak előállítása
2.1 A
gyűjteményi digitalizálás szempontjai, célja
2.2 A
digitalizálandó anyagok kiválasztásának szempontjai
2.3 Digitalizálási
projekt tervezése, munkafolyamata
2.4 Analóg
objektumok digitalizálása típusok szerint
III. Metaadatok, adatcsereformátumok
3.1 A
metaadatok szerepe, típusai
3.2 Metaadatok, adatcsereformátumok – Audiovizuális archívumok
3.3 Metaadatok, adatcsereformátumok
– Könyvtári ágazat
3.4 Metaadatok, adatcsereformátumok – Levéltári ágazat
3.5 Metaadatok, adatcsereformátumok
– Múzeumi ágazat
4.1 Publikus metaadatok – Audiovizuális archívumok
4.2 Publikus metaadatok – Könyvtári ágazat
4.3 Publikus metaadatok – Levéltári ágazat
4.4 Publikus metaadatok – Múzeumi ágazat
5.1 Névtér
definíciója, típusai
5.2 A
Nemzeti Névterek értelméről és hasznáról
VI. Digitális objektumokra vonatkozó
közzétételi elvárások
VII. Digitális tartalmak menedzsmentje
7.1 Digitális
objektumok menedzsmentje
7.2 A
digitális objektumok egyedi azonosítása
7.3 Digitális
megőrzés – Hosszú távú megőrzés.
7.4 A
digitális tartalmak archiválása és szolgáltatása: intézményi repozitóriumok
7.5 Integrált
múzeumi gyűjteménykezelő rendszerek
VIII. A közzététel kommunikációs
szabványai
9.1 Szemantikus
kapcsolatok, szemantikus web
10.1 Az
aggregáció fogalma, típusai
10.2 Közgyűjteményi
aggregátorral szemben támasztott követelmények, és az aggregátor szolgáltatásai
10.3 Szakági aggregáció – Audiovizuális archívumok, Magyar
Nemzeti Filmarchívum
10.4. Szakági
aggregáció – Audiovizuális
archívumok, MTVA Archívuma
10.5 Szakági aggregáció – Könyvtári ágazat, Országos Széchényi
Könyvtár
10.6 Szakági aggregáció – Levéltári ágazat, Magyar Nemzeti
Levéltár
10.7 Szakági aggregáció – Múzeumi ágazat, Magyar Nemzeti Múzeum
10.11 Nemzeti közgyűjteményi
aggregációk – olasz, francia, német
11.1 Az
adatgazdagítás folyamata
11.3 Oktatási
szempontú adatgazdagítás
12.2 A
felhasználások engedélyezése, alternatív engedélyezési modellek
12.3 A
szabad felhasználás esetei
12.4 Főbb
adatvédelmi szempontok
Ahhoz, hogy egy közgyűjtemény korszerű
szolgáltatásokkal álljon az információs és tudásalapú társadalom rendelkezésére
pontosan meg kell neveznie, hogy mit tekint a digitális tartalom létrehozás és
szolgáltatás céljainak.
E célokat az alábbiakban határozhatjuk meg:
Állományvédelem
Az analóg objektumok állagának megőrzése és
kutathatósága tekintetében jelentős előrelépésnek
tekintendő, hogy az egyszeri, szakszerű digitalizálást követően az objektum
kutathatósága – a digitális reprodukción keresztül – meghatványozódik, miközben
az eredeti objektum biztonsága és sérülékenysége csökken. Mivel a használat a legnagyobb
elővigyázatosság mellett is felgyorsítja azokat a folyamatokat, amelyek az
eredeti objektumok károsodásán keresztül azok pusztulásához vezetnek, a
másolatkészítés célja az eredeti adathordozók kivonása a kutatóforgalomból és
digitális másolattal való helyettesítésük.
Új
típusú megőrzés, biztonság
Bár kétségtelen, hogy az eredetiség
pótolhatatlan, de a digitális megőrzés mégis megteremti annak a lehetőségét,
hogy az objektum esetleges sérülése vagy megsemmisülése esetén az azt
reprodukáló másolat létrehozható legyen. A közgyűjteményi anyag kitett a természeti katasztrófáknak,
az ember okozta pusztításnak és a rögzítéshez használt anyagok természetes
romlásának. A digitalizálás biztonsági célja az egyedi értéket őrző
gyűjteményekben lévő információ megóvása az eredeti pusztulása esetén.
Állománygyarapítás
A digitalizálás lehetőséget teremt a gyűjtemények számára, hogy
olyan
tartalmakkal gazdagítsák gyűjteményeiket, amelyeknek eredetiben való
megszerzésére nincs lehetősége.
Új
típusú szolgáltatások
A digitalizálás egyik legközvetlenebb célját
azon széleskörű szolgáltatások jelentik, amelyek a kulturális örökségi
tartalmakat a tanulási, érték- és tudásközvetítési folyamtok közvetlen
szereplőivé teszik. A
digitalizálás révén megteremthető az egymáshoz tárgyilag
vagy provenienciájuk szerint kapcsolódó tartalmak
integrációja, amin keresztül a több, különböző intézményben és közgyűjteményben
őrzött anyagok virtuális újraegyesítésére is lehetőség nyílik az eredeti
rendezése, illetve átadása nélkül.
Publikálás,
felhasználhatóság
A digitalizált
tartalmak a közzététel korábban nem ismert, és nem alkalmazott csatornáin
keresztül juthat el a szakmai, és tudományos közösséghez, illetve a
legszélesebb értelemben vett kultúrafogyasztókhoz, az internet nyilvánosságán,
az attrakció-fejlesztéseken (kiállítási informatika, lokatív
és mobilalkalmazások), és a kreatív ipar támogatásán keresztül. A digitális
tartalom révén olyan felhasználási módok, kutatási módszerek nyílnak meg a
kutatók előtt, amelyek nem voltak lehetségesek az analóg gyűjteményekben. A
digitális tartalomban végezhető keresés, tartalomelemzés, automatikus
feldolgozás a források használatának lehetőségeit jelentősen kibővíti.
Támogatja az archívum eredeti szerkezetének dekonstrukcióján alapuló kutatási megközelítéseket.
A könnyebb keresési lehetőségeken keresztül a kutatásba olyan anyagok is
bevonhatók, amelyek az alacsonyabb szintű feldolgozottság miatt korábban a
kutatói érdeklődésen kívül estek.
Növeli
a gyűjteménybe látogatók számát
A helyesen alkalmazott digitális közzététel –
mint például a dinamikus web kommunikáció vagy a virtuális kiállítások –
növelik a gyűjtemények és az eredetiség iránti érdeklődést és új felhasználókat
generál.
Távfelhasználók,
esélyegyenlőség
A digitális tartalomszolgáltatás által a
kultúraközvetítő intézmények olyan befogadókhoz juttathatják el tartalmaikat,
akiket a fizikai távolság megakadályoz a gyűjteményi térben való személyes
megjelenésben. Az internet nyújtotta lehetőség, amely kiküszöböli a fizikai tér
és az időbeli meghatározottság korlátait jelentősen megnöveli a gyűjtemények
hatáskörét és új távlatokat nyit a társadalmi esélyegyenlőtlenségek
felszámolása irányában.
Közművelődési,
oktatási funkció
A digitális kulturális örökségi tartalmak kimeríthetetlen
forrást biztosítanak mind az intézményes, mind az intézményes kereteken kívüli,
élethosszig tartó oktatás számára, hogy a megfelelő szereplők olyan
szolgáltatásokat hozzanak létre, amelyek folyamatosan újrahasznosítják a
memóriaintézményekben felhalmozott egyetemes és nemzeti tudásvagyont.
A kutatói/állampolgári igények
kiszolgálása, a közművelődési és állományvédelmi szempontok szerint is
kívánatos, hogy a digitalizálásnál elsőbbséget élvezzenek a legkutatottabb,
legtöbbet használt, valamint a kiemelt érdeklődésre számot tartó analóg kulturális
örökségi tartalmak.
A digitalizálandó
dokumentumok kiválasztásának folyamata az előválogatásból, állapotfelmérésből,
kiválasztásból és előkészítéséből áll.
Az előválogatás
során el kell végezni az alapvető ellenőrzéseket, meg kell vizsgálni az
objektumok tartalmát, állapotát.
A digitalizálás
előkészítésének folyamatában el kell végezni a digitalizálandó állomány tételes
állapotfelmérését, mivel ez alapján hozhatók meg a döntések a digitalizáláshoz
szükséges preventív állományvédelmi beavatkozásokról. Az elvégzett
állományvédelmi beavatkozásokat és a későbbre halasztott (nagyobb beavatkozást
igénylő) állományvédelmi eljárást dokumentálni kell. Az állapotfelmérés célja,
hogy meghatározható legyen az adott objektum sérülésmentes digitalizálásának
módja is.
A digitalizálás
előtt el kell végezni a objektumok állapotának és
veszélyeztetettségének felmérését és értékelését. Az állapotfelmérésnek ki kell
terjednie a hordozóanyag, az információhordozó anyag és kísérő anyagok állapotára
is.
Példa:
Egy könyv állapotfelmérése során
a következő részleteket kell vizsgálni:
●
a
kötés technikája, anyagai és állapota;
●
az
írás-, rajz-, festmény-, nyomathordozó (pergamen, papír, esetleg textília)
jellege, mérete és állapota és (pl. a térképek esetében) vastagságának egyenletessége;
●
az
író-, festő-, nyomóanyag (tinta, festékek, nyomdafesték) jellege és állapota.
A dokumentum(ok)
állapotfelmérése során vizsgáljuk meg a dokumentumot teljességi szempontból is.
Ellenőrizzük, hogy nincsenek-e benne hiányok, például hiányzó oldalak, hiányzó
mellékletek stb.
·
Társadalmi igény elve: olyan dokumentumok vagy gyűjteményegységek
digitalizálására kerül sor, amelyekre társadalmi igény van.
·
minden
olyan egyedi objektum vagy azok összetartozó együttese (pl. hagyaték), amely
egy intenzíven kutatott területről átfogó képet nyújt, illetve kiemelkedő
forrásértékkel bír.
·
a nemzeti,
illetve nemzetközi érdeklődésre számot
tartó kulturális örökségi tartalmak.
·
az
egyedileg kiemelt érdeklődésre számot tartó kulturális örökségi tartalmak. Kiemelkedő értéket képviselő kulturális
örökségi tartalmak, amelyek meghatározó elemei a nemzeti és helyi
identitásnak ezért kulturális, oktatási felhasználásuk tartalmi, esztétikai
szempontból fontos.
·
azokat a kulturális
örökségi tartalmak, amelyek publikálását nem akadályozzák jogi kötöttségek,
amelyek újrafelhasználása jól kiaknázható, nyílt
adatként való közzététele hozzájárulhat a kulturális gazdaság fejlesztéséhez.
Más adatokkal való összekapcsolásuk (record linkage) vagy az adatok rekonstrukciója (remix) új kutatási eredményekhez vezethet.
·
·
Elégséges adat elve: azok a dokumentumok kerülnek
digitalizálásra, amelyek azonosításához és szolgáltatásához elégséges adat
(metaadat) biztosítható.
·
Adatmentés elve: azok a dokumentumok kerülnek digitalizálásra,
melyek esetében az eredeti adathordozón lévő adatok hosszú távú hozzáférése
csak digitalizálással biztosítható gazdaságosan.
·
Állományvédelmi elv:
·
azok
a dokumentumok kerülnek digitalizálásra, melyeknek folyamatos szolgáltatása az
eredeti analóg állományban indokolatlanul nagy állagromlást okozna. A
digitalizálás során csak indokolt esetben fogadható el az átlagos használatnál
(olvasás, kölcsönzés, mozgatás stb.) nagyobb állományvédelmi kockázat – minden
dokumentum esetében érvényesül az előzetes és utólagos állapotvizsgálat;
·
a
digitális másolat helyettesíti az eredeti dokumentumot;
·
az
analóg állományok megőrzése az OSZK alapvető feladata;
·
a
veszélyeztetettség, használat és digitalizálás összefüggései.
Veszélyeztetettség |
A használat gyakorisága |
||
Nagy |
Közepes |
Csekély |
|
Nagy |
Azonnali digitalizálás,
restaurálás |
Digitalizálás, restaurálás |
Digitalizálás, konzerválás |
Közepes |
Digitalizálás, konzerválás |
Digitalizálás, konzerválás |
Elhelyezés védőtárolóban |
Csekély |
Digitalizálás |
Megfigyelés |
Nincs teendő |
·
Gazdaságossági elv: a kiválasztás során figyelembe
kell venni a digitalizálásra kiválasztott eredeti könyvtári egység gazdaságos digitalizálhatóságát.
·
Sokféleség elve: a kiválasztás során figyelembe
kell venni az analóg információhordozók sokféleségét (dokumentumdiverzitás) az
óriásplakáttól a mikroírásos kéziratig, a
fényképnegatívtól a hanglemezek különböző fajtáiig.
·
Újrahasznosíthatóság elve: közzététel esetén kreatív
felhasználásra teremt lehetőséget, és a kereskedelmi felhasználáson keresztül
hozzájárulhat a kulturális gazdaság, a kreatív iparágak fejlesztéséhez.
Tömeges információ
elve:
kiválasztási szempont lehet, ha adatbányászati vagy automatikus szövegelemzési
módszerekkel tömegesen nyerhető ki információ a digitalizált adatokból, illetve
más adatokkal való összekapcsolásuk (record linkage) is új információkhoz vezethet.
1.
A kulturális örökségi tartalmak
kiválasztásakor lehetőség szerint az összetartozó egységek együttes, egyszeri digitalizálására, a korábban töredékesen
digitalizált kulturális örökségi együttesek kiegészítésére kell törekedni.
2.
A
feldolgozására szolgáló technológiák dinamikusan fejlődnek. Előnyben kell
részesíteni azokat a szöveges tartalmakat, amelyeknél az automatikus
információkinyerés (Information Extraction)
technológiái a képi információnál magasabb feldolgozottsági szint elérését
teszik lehetővé. Az új technológiákat, mint a természetesnyelv-feldolgozás,
képi mintázatfelismerés, audiovizuális információ kinyerés, valamint a források
azonosítását, összekapcsolását, automatikus indexelését, szövegbányászati és
kreatív megoldások alkalmazhatóságát.
A kulturális
örökségi tartalmak hosszú távú megőrzése érdekében az állományvédelmi
megközelítésből veszélyeztetettnek
tekinthető kulturális örökségi tartalmak, digitális reprodukciókészítésnél
prioritást élveznek. A
gyenge fizikai állapotban lévő törékeny, vagy erősen szennyezett anyag esetében
szükséges a restaurátori előkészítő munka (tisztítás, javítás, restaurálás).
Az előkészítő
műveletek az anyagköltség és munkaidő ráfordítás miatt nagymértékben
megnövelhetik a költségeket.
A digitalizálandó iratanyag
rendezettsége/feldolgozottsága/nyilvántartottsága a
digitalizálásra való kiválasztás kiemelkedően fontos szempontja. A
digitalizálás igénye a legintenzívebben kutatott iratanyagokkal kapcsolatban
merül fel, ezért a digitalizálás és rendezés/feldolgozás/nyilvántartás kérdését
együtt kell kezelni. Fontos, hogy a rendezés/feldolgozás/nyilvántartásba vétel
megelőzze a digitalizálást.
Digitalizáló
projektek alatt olyan határozott célokat és a megvalósításhoz szükséges
materiális és immateriális eszközöket értünk, amelyek meghatározott időszak
alatt kulturális örökségi digitális tartalmak létrehozására és archiválására
irányulnak. Kiterjedhetnek a szűkebb értelemben vett digitalizálástól, a
megőrzés, adatfeldolgozás és szolgáltatás területeire. Fő céljuk, hogy a
társadalom minél szélesebb rétegeihez jusson el a
közgyűjteményekben található információ. Ezért úgy kell tervezni és koordinálni
a projekteket, hogy azok különböző célcsoportok igényeit elégítsék ki és minél
szélesebb körű gyűjteménytípusok legyenek reprezentálva bennük.
Alapvető döntések, kritériumok:
·
Döntést
kell hozni, hogy az intézmény a tervszerű gyűjteményi digitalizálást saját
munkatársak vagy külső szakemberek, vállalkozások bevonásával, esetleg a két
eljárás együttes alkalmazásával kívánja megvalósítani.
·
Döntést
kell hozni, hogy az intézmény alkalmaz-e műtárgyai digitalizálásához szükséges
szakmai kompetenciákkal rendelkező szakembereket.
·
Döntést
kell hozni, hogy megfelelő szakmai előkészítés, valamint a műtárgyvédelmi és
minőségi szempontok érvényesítése mellett mely műtárgytípusok esetében
célravezető vállalkozási formában kivitelezett digitalizáláshoz projekteket
alkalmazni.
·
Döntést
kell hozni a folyamatosan változó technológiák, minőségi elvárások
tekintetében, hogy a mindenkori élenjáró technológiai megoldások közül mely
eljárás a legcélravezetőbb és leggazdaságosabb.
·
Alapvető
kritérium a nemzetközi szabványos megoldások alkalmazása, szemben az egyedi,
elszigetelt megoldásokkal.
·
A
digitalizálást olyan minőségben kell elkészíteni, hogy az megfeleljen a
szolgáltatási igényeknek, és lehetővé tegye a hosszú távú megőrzést, szükség
esetén a forrásobjektum reprodukálását, illetve a sokoldalú újrahasznosítást.
A digitalizáló gépparkot a nagyfelbontású
fényképezőgépek, a műtárgy- és dokumentumszkennerek, fotószkennerek jelentik.
A digitális fényképezőgépekkel és speciális precíziós szkennerrel egyedi
beállítású felvételek készíthetők, míg a dokumentumszkennerekkel tömeges
digitalizálás végezhető.
A digitalizáló munkaállomások
kialakításánál a következő szempontokat kell figyelembe venni:
-
általános
infrastruktúra (megfelelő sávszélességű internet, tárolókapacitás, megfelelő
helyiség);
-
új
eszközigény, korszerű digitalizáló eszközök;
-
már meglévő
digitalizáló eszközök;
-
megfelelően
képzett, illetve tapasztalatokkal rendelkező munkatársak.
A digitalizáló géppark összeállításánál
szem előtt kell tartani, hogy minden objektum – a műtárgyvédelmi szempontokat figyelembevevő – másolatkészítésére álljon rendelkezésre
eszköz.
A hardverbeszerzéseknél irányadó
szempontok: az eszközpark egyes eszközeinek integrálhatósága, a számítógéppel
történő kommunikáció fejlettsége, a nyers fájlok feldolgozását biztosító
eszközök, a munkafolyamathoz szükséges szoftver és szakértelem elérhetősége.
Minőségi digitalizálás csak megfelelően
karbantartott eszközparkkal lehetséges. A karbantartások célja a gépek
amortizációjának lassítása és bizonyos hibák megelőzése. A géppark avulásával a
folyamatos karbantartás mellett is számolni kell. A kapacitás fenntartása, és
esetleges bővítése csak az eszközök folyamatos pótlásával lehetséges, ennek
tervezéséhez figyelembe kell venni az eszközök várható élettartamát.
Levéltári digitalizálási projekt részletesen (link)
A gyűjteményekben
könyvek, iratok, oklevelek, napilapok, folyóiratok, fényképek, plakátok,
térképek, kéziratok, kották, hanglemezek, audiovizuális dokumentumok
találhatók. Ezek lehetnek teljesen egyediek, vagy valamilyen sokszorosítási
eljárással készültek.
A digitalizálás
módszerét az adathordozó és vizuálisan érzékelhető mintázat jellege határozza
meg.
Az ún. kétdimenziós
gyűjteményi tárgyak valóságban olyan háromdimenziós tárgyak, amelyeknek
harmadik dimenziója elhanyagolható, mivel nem tartalmaz adatot. Néhány esetben
azonban előfordul, hogy a harmadik dimenzió is adathordozóként játszik szerepet
(pl. egy könyv leveleinek éle).
Sok esetben a
kétdimenziós tárgyakhoz olyan kiegészítő elemek tartoznak, amelyek miatt a
digitalizálás során háromdimenziós tárgyként kell kezelni őket (pecsét, szalag
stb.).
A kétdimenziós
adathordozók lehetnek különálló tárgyak (levelek, iratok, metszetek stb.), vagy
háromdimenziós tárgyakban (kötet, tekercs, téka, doboz) összerendezettek.
A vizuális adatok
vizuálisan értelmezhető mintázatok. A mintázatok rendezettek vagy rendezetlenek
lehetnek.
A digitalizálás
során az esetek döntő többségében az adathordozókon két dimenzióban
elhelyezkedő mintázatokat képezzük le digitális
formában.
A digitalizálás
eszközei és módszerei függnek az adathordozó fizikai
tulajdonságaitól, állapotától, az adatmintázat tulajdonságaitól és a
digitalizálás céljától.
A digitalizálás
során az eredeti dokumentumot alkotó anyagi összetevőkről (hordozóanyag és
információt hordozó anyag) leválik az információ, vagy mondhatjuk inkább úgy,
hogy leválasztjuk az információt. Ez az információ azonban többféle összetevőt
tartalmazhat. Egyrészt tartalmazza a domináns információt, másrészt őrzi a
hordozó anyag bizonyos jellemzőit is. Különösen világosan érzékelhetővé válik
ez az eredeti sérülései esetében. Egy régi nyomtatvány vagy kézirat sérült
oldalairól a számunkra fontos nyelvi vagy képi információ sem nyerhető ki
hiánytalanul.
Minden – bármilyen
nagy – hasonlóság esetén is a digitális másolat csak az eredeti dokumentum
leképezése lehet. A leképezés azonban nem lehet egy-egy értelmű, vagy más
szóval kölcsönös leképezés, ugyanis az eredeti dokumentumot alkotó anyagi- és
információelemek teljes halmazát nem lehetséges megfeleltetni a digitális
másolat elemeinek halmazával. Ebben az értelemben a digitális objektum az
eredetitől független önálló entitás.
Minden
digitalizálási munka abból az alapvető tényből indul ki, hogy valamilyen nem
digitális – digitalizálandó – objektumról, amit a továbbiakban ’eredeti’-nek nevezünk, meghatározott céllal, valamilyen eszközzel
digitális másolatot hozzunk létre. Ez a három tényező, az eredeti, a cél és az
eszköz határozza meg a digitalizálási folyamat további menetét. A digitalizálás
szempontjából mindig a digitalizálandó tárgy és a rajta található információ az
eredeti. Tehát egy régi kéziratról készült hasonmás kiadás digitalizálásakor
ezt a hasonmás kiadást tekintjük az eredetinek és nem a régi kéziratot. A régi
kéziratot tekintjük „forrásdokumentumnak”.
2.
ábra Hordozó és információhordozó egy nyomtatvány esetében
3.
ábra Hordozó és információhordozó-réteg egy fényképen
A gyűjteményi
objektumok élettartamát a bennük lejátszódó kémiai folyamatok, a tárolási
körülmények és külső hatások határozzák meg, és ezek befolyásolják a
digitalizálás lehetőségeit és korlátait is.
A digitalizálandó
dokumentumok legjellemzőbb tulajdonságait azonban mindenképpen fontos
megismernünk, mert alapvetően befolyásolják a digitalizálás módszerét.
Nagyobb mértékben
károsodhat a szkenner üveglapjának szorítása alatt egy, a szoros kötés és
esetleg a váltakozó nedvesedés és kiszáradás hatására erősen meghullámosodott,
gyenge papír, vagy a hasonló állapotú egyes lapok és az esetleg különleges
anyagú és díszítésű dokumentumok.
A könyvek kötéseihez
felhasznált anyagok, a kötések elkészítési módja, technikája és minősége is
befolyásolja, mennyire károsodnak a különféle fizikai hatásokra. A könyvek
kötése, az alkalmazott anyagok és kötéstechnikák meghatározzák a könyvtáblák nyithatóságát, a könyvtest mozgását lapozáskor.
|
5.
ábra Savasságtól eltört és elszakadt újság és könyvlapok |
A kötött könyvek
gerincének alkotóelemei nehezen viselik el, ha a gerinc a könyv erőltetett
kinyitása vagy vízszintesre való lenyomása miatt nagyon megfeszül vagy
szétnyomódik.
Feszthátas kötésnek
nevezzük azt, amikor a könyv gerincére közvetlenül ragad a bőr (vagy a papír),
így a könyv kinyitásakor a borítóanyag itt összetorlódik. Az ívek felfűzése
bőrből, vagy kenderzsinegből készült bordákra történik, amelyek a gerincen
kidudorodnak. Ezek a feszthátas bőrkötések nem nyithatóak 180 fokban a bordák,
az ívek, a gerinc sérülése nélkül.
7. ábra Feszthátas bőrkötés
gerince. Az íveket dupla kenderzsinegből készült bordákra fűzték fel.
8.
ábra A bordák a befűrészelt gerincbe süllyednek
9.
ábra Az ívek lapozásakor látszanak a befűrészelt gerincbe süllyesztett bordák.
|
|
10.
ábra Egy feszthátas bőrkötésű és egy gerinclemezzel készült vászonkötésű
könyv gerincének mozgása a lapozáskor
|
|
11.
ábra Egy félbőrbe kötött könyv levált gerince a gerinclemezzel
12.
ábra Puha kötésű könyv
13.
ábra A gerincre ragasztott papír a használattól teljesen összetöredezett,
levált
|
|
14.
ábra Puha kötésű, ragasztó kötéssel készült könyvek új és használt állapotban
|
|
15.
ábra A ragasztó kötéssel készült könyvek gerincének mozgása a lapok nyitásakor
● a nem megfelelő mozgatás: pl.
gerincének sérülését okozva veszik le a könyvet a polcról vagy tárolóeszközről
● az egylapos dokumentumokat
tárolóeszközükből helytelenül emelik ki és azok gyűrődnek, beszakadnak
● a szennyezett kéz rongálhatja a
könyvet vagy a lapokat
● a nyitott állapotú kötet
lenyomása, szétfeszítése a gerincnél
● a gondatlan vagy szakszerűtlen
lapozás
● a lapok felületének súrlódása az
üveglaphoz
● a könnyen elmozduló festékek
átnyomódása az üveglapra, tinták, festékek ledörzsölődése, leválása a
felületről
● a viaszpecsétekre ható nyomó-
vagy feszítőerő
● nagyobb hőhatás
● a környezet levegőjének gyakran,
nagyobb mértékben változó relatív nedvességtartalma
● túl nagy fényterhelés és
UV-sugárzás
A síkfelületnek
tekintett könyvtári dokumentumok digitalizálása a leggyakoribb és – bár
figyelembe kell vennünk egyéb tulajdonságokat is – legegyszerűbben elvégezhető
feladat, hiszen egy egyszerű vagy lapadagolós síkágyas szkenner elegendő hozzá
(vö. síkágyas szkenner). Nem szabad elfelejtenünk azonban, hogy a síknak
tekintett dokumentumok is térbeli tárgyak. Ez a térbeliség jól érzékelhető a
régi dokumentumok esetében, mikor különböző okoknál fogva a „sík” lap
deformálódott, például a pergamen, vagy az elázott
papír hullámossá vált. Elképzelhető, hogy ilyen esetekben a síkágyas szkenner
már nem felel meg.
Lapszkennert
csak abban az esetben szabad használni, amikor a digitalizálandó dokumentum
megfelelően fekszik a beolvasó felületen (nem gyűrődik és nem sérül).
Az olyan
dokumentumokat, amelyeken az indigóval, tintával írott vagy gépelt szöveg átüt,
vagyis a szöveg még szabad szemmel sem jól olvasható, fehér papíros
alábéleléssel kell felvételezni.
Jelentős részletet
tartalmazó dokumentumoknál (címer, családfa, díszítés) az áttekintő képek
mellett a reprodukció megfelelő minősége érdekében több felbontásban
részletfelvételt, illetve egyedileg beállított felvételeket kell készíteni.
Ha
a dokumentum restaurált vagy a szokásostól eltérő anyagú (pl. selyem,
zsír-papír stb.), akkor a csillogást ki kell küszöbölni.
Égett
dokumentumok szkennelésekor egyedi fénymennyiség-beállítással kell biztosítani
az eltérő színű részek megfelelő világítását.
A dokumentumokban
levő vízjelek láthatóvá tételére, síkfilmek és üveglemezek fotózására átvilágításos technikát kell alkalmazni.
A kötetes
dokumentumok fő jellemzője, hogy az információt hordozó sík
lapokat, nagyobb, összekötött egységekbe, „kötetekbe” szervezve
tárolják. Ebbe a csoportba tartoznak a hagyományos értelemben vett nyomtatott
könyvek, de ide sorolhatók a kötetes kéziratok, a napilapok kötetekbe
összekötött évfolyamai, a fotóalbumok, térképlapokból, plakátokból összeállított,
egybekötött gyűjtemények is.
Kötetek
digitalizálását hidraulikus szintkiegyenlítős
könyvbölcsővel rendelkező szkenneren kell végezni. A lapszkennerrel nem
digitalizálható dokumentumokat egyedi felvételezéssel kell digitalizálni.
Kötetek
felvételezése során a kötésről és borítójáról is felvételt kell készíteni.
Köteteket
üveglap-leszorítással vagy megfelelő mélységélességgel kell felvételezni,
digitális felvételezés esetén szoftveres kiegyenlítést kell alkalmazni.
Lapozás
után csak akkor szabad exponálni az adott oldalt, ha az oldalak mozgása
megszűnt.
Szoros
kötésű kötetek esetén a levéltáros és állományvédelmi szakember véleményét kell
kikérni a kötetek lapokra bontásáról vagy a fűzés meglazításának lehetőségéről.
A könyvtárakban,
levéltárakban speciális formájú „eredeti” objektumok is találhatók. Ezek
általában háromdimenziós muzeális tárgyak. Ilyenek lehetnek a történetileg együttőrzött gyűjteményrészek járulékos tárgyai.
Nagyobb
méretű dokumentumok felvételezése esetén gondoskodni kell a biztonságos
mozgatásról és megfelelő alátámasztásáról. Széles formátumú szkenner esetén
figyelni kell a digitalizálandó dokumentum biztosítására is. Rossz állapotú,
hajtogatott, vagy nem általános formátumú nagyméretű anyagokat csak egyedi felvételezési
technikával lehet felvenni.
Nagyméretű
dokumentumok esetén a részletképeket is úgy kell elkészíteni, hogy azok a
folyamatos olvashatóságot biztosítsák. A részletfelvételeknek azonos szögben és
nagyításban kell készülniük, hogy összeilleszthetők legyenek. A képek között
legalább egy ujjnyi átfedést kell biztosítani.
A térképek,
tervek, rajzok méretük és anyaguk miatt egyaránt veszélyeztetettek. A
részletfotók készítése közben fokozottan kell ügyelni arra, hogy a lelógó térképrészek
ne sérüljenek.
Ha a terv vagy a
térkép fel volt tekerve, üvegtáblával vagy szél-blokkolással kell biztosítani a
sima felületet.
Keretezett térkép
esetén nagy mélységélességgel kell biztosítani a megfelelő élességet. A vonalak
egyenes követhetősége miatt a kereten kívül eső részeket szintbe kell hozni. Ha
más módon nem lehet elkészíteni a felvételt, akkor a felvételek idejére a
restaurátorokkal ki kell vetetni a keretből az anyagot.
A főként „vonalas”
információkat tartalmazó dokumentumok (pl. térképek, metszetek)
digitalizálásakor fontos kiemelni a vonalélességet, a valósághoz megközelítően
hasonlatos színvisszaadást kell elérni.
Az áttetsző
selyempapírra rajzolt terveknél a felvételi fényesség emelésével, alábéleléssel
kell biztosítani az információ olvashatóságát.
A kötött,
könyvszerű térképeket, atlaszokat szintkiegyenlítős
tárgyasztalon kell felvételezni.
Ha a térképen van
kihajtható rész, akkor előbb az eredeti állapotú felvételt kell elkészíteni,
majd ezt követően a kérdéses rész kihajtásával kell elkészíteni a további
felvételt.
Ha valamilyen
részlet eredendően rosszul olvasható (pl. besötétedett vagy gyűrött, sérült)
akkor a kérdéses helyről részletfotót kell készíteni.
A
gyűrött, egyenetlen felületű oklevélről a szöveg olvashatósága érdekében több
átnézeti felvételt kell készíteni oly módon, hogy a felvételek együttesen
valamennyi részlet olvashatóságát biztosítsák.
A
tárgyasztalnál nagyobb méretű oklevelek felvételezésekor, ha az elérhető
szkennelési technológiával nem oldható meg az egyben felvételezés,
felvételezést részletekben, alátámasztással kell elvégezni.
Ha
az oklevélnek olyan egyedi részletei vannak, amelyek önálló információértékkel
bírnak, és egyedi beállítást igényelnek (címer vagy díszítés), vagy az átnézeti
képeken nem látszanak megfelelően (besötétedett területek, gyűrődések,
takarásban lévő részletek), ezekről a részekről önálló részletfelvételt kell
készíteni.
Ha
az oklevél rendelkezik pecséttel, akkor függetlenül annak függő vagy rányomott
voltától, külön, egyedi megvilágítású felvételt kell készíteni róla a pecsétfotózás
szabályai szerint.
Címerek
fotózásakor a pontos grafika és a színezettség valósághű reprodukálása
érdekében nagyfelbontású objektívet, egyedi megvilágítást kell alkalmazni. A
kép torzulását az eredeti dokumentum kisimításával, a címer üvegleszorítás
nélküli, megfelelő (pl. mágneses) rögzítésével, kell elkerülni. Minden címerről
legalább két különböző beállítású képet kell készíteni.
A
mikrofilmről készülő másolatot a kameranegatív mikrofilmről kell készíteni. Ha
nem áll rendelkezésre, akkor arról azt a másolatot (használati, biztonsági)
kell szkennelni, amelyik a legjobb képi minőséget biztosítja.
Az
erőteljesen eltérő minőségű mikrofilmkockák digitalizálásakor a lehető legjobb
olvashatóságra kell törekedni.
A
filmtekercsek végén levő pótlásokat is be kell szkennelni.
A
filmen különböző tájolású iratokról készült digitális másolatokat egységes
olvasási irányba kell rendezni.
A kétdimenziós
tárgyak esetén a felhasznált digitalizációs eszköz függhet a tárgy típusától,
állapotától, méretétől. Kisméretű sík tárgyak esetén, nagy többségben jobb
eredményt érhetünk el szkenneléssel, legyen szó akár reflektív akár
transzparens anyagokról. Kétdimenziós tárgy esetén a fényképezőgépek használata
akkor indokolt, ha a tárgy állapota ezt megkívánja pl. rongált állapotú,
sérülékeny, ragacsos, illetve ha fizikai méretéből
adódóan nem férne bele egy szkennerbe. A nagyméretű szkennerek nagyon
költségesek, jó minőségű fényképezőgéppel egyszerűbb, könnyebb és gyorsabb
eredményt érhetünk el.
Tárgytípustól
függően kiválasztásra kerül a megfelelő felvételkészítési technológia a fenti
szempontok alapján. Negatívok, diák és üvegnegatívok digitalizálásához szintén
az erre a célra kifejlesztett szkennereket érdemes használni, bár ismert a
digitális fényképezőgépekhez készült olyan kiegészítő, ami erre a célra
szolgál.
A sík tárgyak
reprodukálása is több felvételből áll, a műalkotások elő, illetve hátoldalát is
meg kell örökíteni.
A műtárgyak
előkészített, letisztított állapotban kerülnek felvételezésre. A műtárgyak
mozgatása minden esetben műtárgymozgató szakemberek, sérülékeny alkotások
esetén restaurátor segítségével történik. A tárgytípusnak megfelelően elkészül
a megfelelő világítás. A kétdimenziós művek, például grafikák és festmények
fényképezését reprodukciónak is nevezzük. Ez a kifejezés magában foglalja, hogy
az eredeti alkotás lehető legjobb leképezését valósítjuk meg. A sík műtárgyak
esetén a legfontosabb szempont az egyenletes megvilágítás beállítása. A
reprodukciók készítését minden esetben stúdióvakuk használatával végezzük,
melyek biztosítják a bemozdulásmentes felvételt és az
egyenletes színhőmérsékletű fényt (5500K). Fényüket a villanás pillanatában
csak vaku fénymérő segítségével mérhetjük. A mérést és a korrekciót addig kell
végezni, amíg tökéletesen egyenletes eredményt nem kapunk. A legjobb eredményt
általában a műtárgytól azonos távolságban, két oldalt elhelyezett 2-4 vaku
adja. A műveket bemutató fényképekkel támasztott másik fontos elvárás a színek
pontos rögzítése. Ezt a fehéregyensúly pontos beállításán túl az adott
megvilágításnál készített színprofilok segítségével tudjuk elősegíteni. Ezen
színprofilok előállításához 18%-os szürketábla, lépcsős szürkeék vagy színskála
használatát javasoljuk. (Pl: ColorChecker)
A pontos
reprodukálhatóság érdekében a technikailag elvárható maximális élességre, az
optikai torzulás kiküszöbölésére kell törekedni. Ezt a tárgy és a fényképezőgép
érzékelőjének párhuzamos beállítása mellett a torzulás korrekciója és a precíz
élességállítás biztosítja. Segítségünkre lehet a fényképezőgépekbe épített
giroszkóp vagy a vakupapucsba rakható vízszintező.
A lehető
legpontosabb beállítások és a maximális élesség elérése érdekében minden
esetben használjunk állványt, a fényképezőgépet pedig távkioldóval exponáljuk
el, hogy elkerüljük az esetleges bemozdulást.
Grafikai alkotások
fényképezésekor a műtárgy és a lámpa által bezárt 45 fokos szögben egyenlő
távolságra elhelyezett világítással dolgozzunk. A megvilágítást mindig
igyekezzünk a tárgy állagához igazítani. Ideális minőségű, sík, gyűrődésmentes
alkotások esetén használhatunk direkt, kemény megvilágítást, egyéb esetben lágy
fénnyel dolgozzunk, hogy ne emelje ki a felület egyenetlenségeit.
Festmények, illetve
egyéb csillogó felülettel rendelkező sík tárgyak reprodukálásánál polárszűrő használata javasolt az esetleges csillogások
kiküszöbölésére. Különösen csillogó festmények esetében akkor érhetjük el a
legjobb eredményt, ha mind az objektívet, mind a lámpákat polárszűrővel
használjuk. Festmények esetén fényképezés előtt a műtárgyat ki kell keretezni,
amennyiben az nem tartozik a műhöz, nem képezi szerves részét. Ezen túl
javasolt minden esetben a festmény hátoldalát is lefényképezni, ugyanis ott sok
esetben a proveniencia-kutatás számára hasznos
információk találhatók.
·
A
digitalizálás során arra kell törekedni, hogy az eredetin található minden
adatot leképezzünk a digitális másolatban.
·
A
digitalizálandó dokumentumot ajánlott teljes egészében digitalizálni. A
digitális másolatoknak a teljes dokumentumot kell tartalmaznia.
·
Az
eredeti (digitalizálandó dokumentum) szélei mindig látszódjanak a digitális
másolaton. Az ún. keret (a dokumentum széle és a digitális másolat széle
közötti, általában homogén színű terület) mértéke 1-10% között lehet. A 10%-nál nagyobb szegély feleslegesen növeli a digitális fájl
méretét.
·
A
digitalizálás során biztosítsuk a digitalizálandó felület homogén megvilágítását
5500-5600 K színhőmérsékletű fénnyel.
·
A
digitális másolatok ne legyenek „zajosak”. Ügyeljünk az interferencia (pl. moiré) elkerülésére és a szenzor technológiai zajok
csökkentésére.
·
A
digitalizálás során törekedni kell az optikai torzítás minimalizálására.
·
Az
eredetik digitalizálása során a felbontást úgy kell megválasztani, hogy a
digitális másolat alkalmas legyen az eredeti reprodukciójára, alkalmas legyen
további feldolgozásra (pl. OCR, mintázatfelismerés stb.), szükség esetén (pl.
nagy adatsűrűség) nagyítható legyen. A túlzott felbontás azonban feleslegesen
növeli a fájlok méretét, a feldolgozási időt és tárhelyet.
Az adatsűrűség egységnyi területen (fizikai vagy virtuális térben) található
adatok mennyiségét jelenti. Nagy adatsűrűségű eredetik esetén növelhető a
digitalizálás során alkalmazott felbontás (pl. fotográfia, mikroírással
írt kézirat, vagy néhány részletgazdag, sok adatot tartalmazó térkép esetében).
·
Az
eredeti dokumentum mindig színes, még abban az esetben is, ha kevés színinformáció
található rajta.
·
A
digitális másolatok tömörítése megengedett, de veszteséges tömörítési eljárás
csak a szolgáltatási másolatok esetében ajánlott. A magasabb minőségi
követelményeknek megfelelő másolatok esetében korlátozottan, néhány
dokumentumtípus esetén megengedett.
·
A
raszteres digitális képek feldolgozásában egyre nagyobb szerepe van a
mintázatfelismerésnek (pattern recognition)
és az optikai karakterfelismerésnek (OCR).
·
Hitelesség
(authenticy) - Biztosítani kell az adatok
hitelességének megőrzését a megőrzési műveletek (adattisztítás, konverzió,
migráció stb.) közben is.
·
A
széleskörű hozzáférés, felhasználhatóság és hosszú távú megőrzés érdekében a
digitális másolatok formátumait korlátozni kell. A jelenleg ajánlott formátumok
a következők: TIFF, JPEG, JPEG2000, PDF és PDF/A.
·
A
számítógépes színábrázolás színcsatornánként (RGB) 8
biten ábrázolja a színeket. A megőrzésre szánt képek minimális színmélysége 24
bit, de ha az eredetin lévő színinformáció miatt, vagy utófeldolgozási munkák
miatt szükséges, akkor 24 bitnél nagyobb bitmélységet is alkalmazhat a
digitalizáló.
·
Jelenleg
az RGB színtér a legelterjedtebb. Az RGB színterek közül az Adobe RGB színtér
használata javasolt.
A különböző analóg
objektumok digitalizálási eljárásai jelentősen megváltoznak az adott tárgy
fizikai karakterétől. Fizikai kiterjedésükből adódóan máshogy kell kezelnünk a kettő illetve háromdimenziós tárgyakat, legyen az sík vagy
körbejárható. A háromdimenziós tárgyakat minden esetben fényképezőgéppel
és/vagy valamilyen háromdimenziós szkennelési eljárással tudjuk rögzíteni.
Szobrok és háromdimenziós művek
fényképezésének kellékei:
Szobrok és más
háromdimenziós tárgyak esetén a fotós kreativitása, látásmódja, képzettsége,
gyakorlata adja a végső megjelenítést. Törekedjünk a természetességre, a
későbbi felhasználási területek kiszolgálására (ne legyenek sötét árnyékok, a
sötétebb és világosabb részeken is legyen részletgazdag információ stb.)
Térbeli tárgyak fényképezésénél fontos a semleges háttér kiválasztása (fehér,
szürke), valamint a mű körvonalainak azonosíthatósága.
Megvilágításunkkal
törekedjünk a forma kiemelésére, a plasztikus anyagszerűség megjelenítésére.
Ezt a jól ismert fényformálók segítségével valósíthatjuk meg (szoftbox, reflektor, ernyő, stb.)
A tárgyaknak
kiterjedése a harmadik dimenzióban felveti a mélységélesség kérdését is. Itt
fontos figyelembe venni a rendelkezésre álló objektív optikai tulajdonságait
(felbontóképesség, torzítás, stb.). Amennyiben a
mélységélesség csökkenése a térbeliség hatását erősíti a látványt pozitívan
befolyásolva, úgy ez kis mértékben megengedhető, ám ezekben az esetekben
elengedhetetlen ugyanezen részletek külön képen való megörökítése. Törekedjünk
a lehető legnagyobb mélységélesség elérésére anélkül, hogy a diffrakciós határt
átlépnénk, a lerekeszelés nem mehet a felbontóképesség rovására.
Fényképezőgéptől és objektívtől függően a rekeszbeállítás f5.6-f11 között
legyen.
Minden műtárgy
esetén törekedni kell az állag megóvásra, amit a mű pontos, minden oldalról
történő reprodukálásával érhetünk el, hiszen a későbbi közlésre és kutatásra is
alkalmas felvételek hosszú időre garantálják a tárgyak sérülésveszéllyel járó
mozgatásának elkerülését. Ide értjük a szobrok talapzatát, alját és a
festmények hátulját is.
A régészeti leletek digitalizálásakor
figyelembe kell venni maguknak a régészeti feltárásoknak az egységeit
(szelvények, árkok, szondák), a feltárt objektumokat (falak, épületek, gödrök,
tűzhelyek, sírok, stb.) és az előkerült leleteket
egyaránt.
A régészeti lelőhelyek
felkutatásában nagy jelentőségű a LIDAR, azaz a lézer alapú távérzékelés
használata, amely repülőgépről vagy drónról alkalmazva a növényzettel fedett
régészeti objektumokat rejtő terepalakulatok felderítésében játszik kiemelkedő
szerepet. Kedvező körülmények között hasonló szerepet játszhat a drónfotókra
alapuló fotó 3D eljárás is, ez azonban inkább a régészeti ásatások
dokumentálásánál fontos. Ez utóbbi munkában kézi fotózást alkalmazva a fotó 3D
technológia bizonyult a leghatékonyabbnak az ideális felbontás, és a színek
pontos rögzítése miatt. A lézer- és fehérfény szkennerek felbontása túl nagy
ezekhez a feladatokhoz, ami nem csak fölöslegesen részletes, de nehezen is
kezelhető adattömeget eredményez. Szintén fontos szempont, hogy az ásatások
során szükséges az alkalmanként mostoha környezeti körülmények között végzett
gyors és költségkímélő dokumentálás, ahol nincs lehetőség drága műszerek
használatára, és az azokat professzionálisan kezelni képes szakemberek
folyamatos alkalmazására.
A régészeti leletek
háromdimenziós dokumentálása során alapvetően lézerszkennereket, fehérfény
szkennereket és fotó 3D eljárást alkalmazunk. Az egyes eljárások közti
választást a tárgytípus fizikai jellemzői és a felmérés célja alapján
határozhatjuk meg. A szkennerek között igen sokféle méretű, felbontású,
hatótávolságú és árú modell létezik a kézi szkennerektől a repülőre szerelt
LIDAR berendezéséig. A lézerszekkennerek nagyobb
felbontással és mérési pontossággal rendelkeznek, a fehérfény szkennerek
gyorsabbak és a kiesebb felbontású adatállományuk könnyebben kezelhető. A fotó
3D eljárás egyszerű digitális fényképekre támaszkodik, amelyek elméletileg
bármilyen digitális fényképezőgéppel elkészíthetőek. Az adatfelvétel így nem
kíván különleges szakképzettséget, csak minimális fényképezési ismereteket.
Természetesen érdemes professzionális vagy félprofesszionális, nagy felbontású
fényképezőgépet használni. Zoom objektív használatakor ügyelni kell arra, hogy
az egyes fotók azonos gyújtótávolság beállítással készüljenek. Törekedni kell a
jó és lehetőleg állandó, egyenletes, szórt fényű bevilágításra
amely eltünteti a mély árnyékokat. Külső térben a legjobb felhős időben
fotózni, belsőben softboxokat alkalmazni. Kisebb
tárgyak esetében kényelmes megoldás a tárgy forgóasztalra való helyezése, amely
lehetővé teszi a fix kamera beállítást. Jóval drágább, de hatékony,
professzionális megoldás egy állványrendszerre helyezett több, szinkronizált
kamerából és lámpából álló berendezés építése. Ilyenek hiányában azonban jó
eredmény érhető el kézből való vagy drónos fotózással is.
A háromdimenziós
digitalizálás esetében maga az adatfelvétel, azaz a szkennelés vagy fotózás a
munka kisebbik és egyszerűbb részét képezi, az adattömeg digitális feldolgozása
munka- és szakértelem-, ennek következtében pedig költségigényes.
A feldolgozás első
fázisát a szkennerrel kinyert adatok, illetve a fotó 3D eljárás esetén a
digitális fényképeket térbeli pontfelhővé, illetőleg felületmodellé alakítása,
majd letisztítása jelenti célszoftverek segítségével. A pontfelhőt, illetve a
modellt exportálni kell valamilyen szabadon felhasználható formátumba, hogy ne
csak nehezen elérhető célszoftverekkel legyenek megnyithatóak az állományok a
felhasználók számára. A legcélszerűbb erre a 3D PDF formátum alkalmazása, amely
ugyan nehezebben kezelhető az egyes célszoftvereknél, de mégis lehetővé teszi
az objektumok elmetszését és mérését, valamint tetszés szerint nézetek renderelését. Ennek a használatához azonban fontos
követelmény az exportálásnál a lépték pontos megadása. Sok esetben gyakorlati
szempontból igen hasznos, ha a háromdimenziós felmérésről kétdimenziós nézetek
és metszetek készülnek, normál PDF formátumban.
Háromdimenziós
digitalizálást a dokumentáláson túl általában valamely összetettebb cél
érdekében végzik a régészek. A leggyakoribb a töredékesen előkerült régészeti
tárgy vagy objektum háromdimenziós rekonstrukciója. Ezt a feladatot 3D
modellező szoftverek segítségével végezhetjük el. Célszerű a felmérés tárgyához
illő modellező szoftver használni. E célra nagy számban rendelkezésre állnak
tereptárgyakat modellezni képes térinformatikai (GIS) szoftverek, továbbá
épületek és építészeti elemek rekonstrukciójára alkalmas építészeti tervező,
valamint a régészeti leletek modellezésére alkalmas egyéb szilárdtest modellező
(CAD) szoftverek. A rekonstrukció mindig több lépésben történik, sokszor népes
szakembergárda részvételével, többféle szoftver alkalmazásával. Az első
lépésben a felmérés feldolgozás során elkészült ponthalmazból vagy
felületmodellből a modellező szoftver számára értelmezhető formátum előállítása
a cél. Bizonyos esetekben elegendő, sőt célszerűbb lehet a 3D felmérésből
készült léptékhelyes 2D nézet- és metszetrajzok alapján a rekonstrukció
megszerkesztése a modellező szoftver segítségével. Bizonyos modellező
szoftverek képesek beolvasni a pontfelhő állományokat is, de felületmodellekkel
mindegyik tud dolgozni. A legáltalánosabb, de csak alapszintű adatok átvitelére
alkalmas a 3D DWG és 3D DXF formátum. Sok modellező szoftver jól tudja
alkalmazni az .obj és .fbx állományokat is, melyek szélesebb körű
adatátvitelt tesznek lehetővé. Minden
esetben a beolvasott 3D felmérés alapján érdemes manuálisan megszerkeszteni a
teljes egykori tárgy rekonstrukcióját, majd a rekonstrukciós makettbe
belehelyezni a fennmaradt töredék háromdimenziós felmérését. A modellezést
követően másik célszoftverrel érdemes elkészíteni a rekonstruált tárgy színeit
és felületi tulajdonságait meghatározó texturázását,
majd renderelését, vagy másféle célszoftverrel a 3D
nyomtatásra való elkészítését, a munka tervezett kimenetelének megfelelően. A
modellezés kimenete ugyanis lehet renderelt kép,
animációs film, interaktív modell vagy nyomtatott makett.
A régészeti
gyűjteményi egységek fontos jellemzője a materiális és formai gazdagság, bár az
egyes tárgytípusok jellemzően eltérő arányban fordulnak elő bennük. A különböző
anyagú és típusú régészeti leletek digitalizálását nagymértékben befolyásolják
fizikai tulajdonságaik, mennyiségük és információhordozó tulajdonságaik.
A csontmaradványok
esetében a leletek igen nagy mennyisége miatt csak igen ritka, kivételes esetekben alkalmazunk háromdimenziós digitalizálási
technológiákat. Az ilyen kivételes esetek lehetnek az
emberi koponyák, amelyeknél főleg az arcrekonstrukció indokolja a digitális
térbeli feldolgozást. Ehhez az eljáráshoz azonban az izomtapadási nyomok
rögzítése miatt nagypontosságú lézerszkennerek alkalmazására van szükség. A
beszkennelt koponya további feldolgozása a rekonstrukció során történhet
virtuálisan és 3D nyomtatással előállított tárgymásolaton manuális módszerekkel
is.
A kerámiatöredékek
esetében szintén a leletek nagy mennyisége, és a töredékek egyenkénti
korlátozottabb információtartalma miatt ritka a háromdimenziós dokumentálás.
Teljes 3D felmérésre ép vagy restaurált, kiegészített tárgyak esetében kerül
sor. Itt nem indokolt a túlságosan nagy felbontású szkennelés. A szkennereknek nehézséget
jelenthet a mázas kerámia csillogása is. Viszont nagy jelentőségű a színek
pontos rögzítése. Ezeknek az igényeknek elsősorban a fotó 3D technológia felel
meg. Problémát jelenthet a kerámiaedények nehezen, vagy egyáltalán nem
hozzáférhető belsejének digitális felmérése. A
legegyszerűbb a beszkennelt modell további manuális szerkesztése segítségével
elkészíteni a tárgy végleges modelljét.
Az üvegtárgyak
hasonló szempontokat kell figyelembe venni, mint a kerámiánál, de itt a
szkennereknek fokozott problémát okozhat a tárgyak átlátszósága és csillogása.
A fémtárgyak közül a
nemesfémeknél a csillogás, a korrodált vastárgyak esetében a túlságosan sötét
és matt felszín okozhat gondot a szkennelésnél, illetve a fotó 3D felmérésnél.
A kőfaragványok
mindenféle eszközzel jól digitalizálhatóak, nehézséget általában a méretük és
súlyuk jelent. Ritkán van szükség 5mm-esnél nagyobb mérési pontosságra.
Szerves anyagoknál,
különösen textileknél lehet nagyobb jelentősége a nagyfelbontású szkennelésnek,
ami lézerszkennerekkel valósítható meg. Ez lehetővé teszi az anyag texturájának részletes dokumentálását és bemutatását.
Általánosságban
külön fel kell hívni a figyelmet arra, hogy egyik szkennelési eljárás sem
jelent több veszélyt a tárgy állagára nézve, mint pl. egy kiállításon való
szerepeltetése!
Az iparművészeti
anyagok digitalizálása során anyagban, készítési technikában és méretben is
jelentősen eltérő tárgyak műtermi, illetve raktári
fotózására kell felkészülni. A tárgyak sokféleségére való tekintettel javasolt
az állandó fotóműterem mellett egy hordozható eszközökkel felszerelt mozgó
stúdió felállítása is. A mozgó stúdió azokban az esetekben jelent megoldást,
amikor a tárgy mérete, súlya, vagy állapota nem teszi lehetővé a
műtárgymozgatást.
Az iparművészeti
tárgyak digitalizálásakor a szemből fotózott teljesalakos felvétel mellett
elengedhetetlen a többféle nézet (oldalnézet, hátulnézet, részletfotók)
rögzítése. Az egy azonosító alatt beleltározott, több műtárgyat számláló
darabok esetében (pl.: evőeszközkészlet) a közös fotón túl, minden egyes darab
külön-külön is digitalizálásra kerül.
Fontos, hogy minden
egyes részletet, jelzést, egyedi ismertetőjegyet a lehető legközelebbről
dokumentáljunk. Emiatt célszerű fix, nagy fényerejű
makró optikákat (60 mm és 105 mm gyújtótávolságúak, 2.8-as fényerővel)
használni, fix lencsékkel a jelentős geometriai torzulások is kiküszöbölhetők.
A szemcsézettség
elkerülése érdekében az ISO értéket a lehető legalacsonyabban kell tartani, az
életlen, elmosódott részletek ellen pedig a kifejezetten szűk rekeszállás
használata javasolt, a záridő a lehető legrövidebb – ez alól csak az állvány
használata ad felmentést.
A hátterek
kiválasztásánál a szürke és fehér színek preferáltak, mivel fontos, hogy a
tárgy ne verjen vissza se túl világos, se túl sötét reflexfényeket. A tükröződő
tárgyak (pl. üveg, fém) fotózásánál tárgysátor építése jelenti a megoldást
arra, hogy a helyi környezet visszatükröződését csökkenteni tudjuk.
Az objektív
dokumentálás érdekében a legsűrűbben lágy, szórt fények használata javasolt. A
tárgyakról készült felvételeknek tényszerűeknek és részletgazdagoknak kell
lenniük, maradéktalanul ki kell elégíteniük a kiváló beazonosíthatóság
kritériumait.
A fotózások során a
műtárgyak azonosítóit és/vagy a QR-kód címkéket egyszerre szükséges fotózni a
tárgyakkal, ugyanis az utómunka fázisában ezek alapján történik meg a képfájlok
átnevezése.
Példa:
Technikai
paraméterek |
|
Fényképezőgép |
Nikon D750 típusú full frame szenzoros
fényképezőgép |
Optika |
Nikon optika (fix, nagy fényerejű macro optikák: 60 mm
és 105 mm gyújtótávolságúak, 2.8-as fényerővel) |
Vaku |
Hensel Integra
típusú, 500 W-os vakufejek |
Állvány |
Manfrotto gyártmány |
Tárgyasztal |
Manfrotto gyártmány |
Háttér |
Szürke vagy fehér színű Colorama háttérpapír |
Egyéb |
X-Rite ColorChecker Passport a színkezeléshez |
A digitalizálás
során rögzített felvételek utómunkája, ideális esetben állandó munkaállomásokon
történik. Az utómunkához használt számítógépnek megfelelő rendszer-
erőforrásokkal kell rendelkeznie ahhoz, hogy a digitális retusálás során
használt szoftverek megfelelő minőségben és gyorsasággal tudják kezelni a
nagyméretű fájlokat.
A nyers fájlok a
retusálás során rögtön átnevezésre kerülnek. Az átnevezett fájlokat kell kidolgozni
8 bit-es tömörítéssel .tif kiterjesztéssel.
A retusálás során
helyes fehéregyensúlyt és oldalarányt kell beállítani (a fotózások során
ajánlott Color checkert
használni), valamint szükséges a háttéren megjelenő porszemcsék, gyűrődések, és
egyéb digitális szennyeződések eltávolítása.
Az összes retusált TIF
képet az utómunkák végeztével kis felbontásban is el kell menteni, így az
összes kidolgozott tárgyról készül online felületeken is közzétehető
méretű felvétel. JPEG formátumba a mentés 1024 pixeles hosszabbik oldal
tömörítéssel (300 dpi) történik.
Célszerű a nyers és
a retusált képeket a műtárgyazonosító alapján átnevezett mappába helyezni, a
JPEG-eket pedig egy külön erre létrehozott mappába
másolni a könnyebb elérhetőség és kereshetőség érdekében.
Példa:
Technikai
paraméterek |
|
Munkaállomás |
Apple iMac27’ (5K felbontású,
retina kijelzős asztali gép) |
Szoftver |
Capture One
képfeldolgozó program Adobe Photoshop képfeldolgozó és
grafikai tervező szoftver |
A természeti objektumok a
múzeumok legnagyobb darabszámú gyűjteményi egységei közé tartoznak.
Számosságukból (a legnagyobb ilyen gyűjteményi típus a rovargyűjtemények, a Magyar
Természettudományi Múzeumban jelenleg 7.919.000 rovarpéldányt őriznek) és
változatosságukból (az egysejtűektől a bálnacsontvázig) adódóan, nemcsak
kiállításokban való bemutatásuk, hanem sokszor a digitalizációjuk is különleges
megoldásokat igényel.
Az ilyen típusú kulturális javak
tudományos feldolgozása kapcsán, a különböző képalkotási technikák sok esetben
már a rutin vizsgálati módszerek közé tartoznak – ilyenek például a „computed tomography” vagyis CT és
microCT eljárások, vagy a pásztázó elektromikroszkóp használata. Ideális esetben választhatók
olyan technikai megoldások, melyek egy lépésben szolgálják ki a digitalizálás
különböző céljait, de legtöbbször, elsősorban a gép(idő) költségvonzata és a
feldolgozás jelentős munkaidő-ráfordítása miatt, a kutatási célú digitalizálás
elválik az archiválási, illetve közzétételi céloktól. Ha azonban lehetőségünk
adódik rá, gondoljunk arra, hogy az eredetileg orvosi, diagnosztikai,
tudományos céllal alkalmazott képalkotási technikák új világot nyithatnak meg a
múzeumok kiállításaiban, és megdöbbentően látványos megoldásaik a digitális
oktatásban is áttörést jelenthetnek.
A természeti tárgyak
digitalizálásánál a szokásos fotózási technikák általában széles körűen
használhatók. A 3D fotózás látványos eredményeket produkál az ásványok,
kőzetek, ősmaradványok esetében, ennek a technikának az alapjait és részben a csontok,
koponyák fotózását a Régészeti leletek
fejezet ismerteti. Az ott leírtakat azzal egészíthetjük ki, hogy a 360°-os
fotózásnál (ami nem ugyanaz, mint a 3D fotózás) 100 felvétel készítése már ideális, így a feldolgozott
felvételek megtekintésekor a forgatás során nem „ugrál” a tárgy. Praktikus, ha
mind a fényképezőgépet, mind a forgatótálcát számítógép vezérli. Használjunk
mindig ugyanolyan megvilágítást, a fényképezőgépen pedig érdemes manuális
beállításokat alkalmazni (blende, expozíciós idő, ISO, fókusz, fehéregyensúly),
hogy minden fénykép egyforma értékekkel készüljön.
Herbáriumi
lapok esetében tudományos célokra is kiválóan használható, így a költséges és esetenként állományvédelmi szempontból is aggályos
kölcsönzések kiváltására is alkalmas, gyors, „pipelining”
technológiával használható megoldást nyújtanak a könyvszkennerek. A herbáriumi lapok mérete miatt A2
méretű, mozgó fejű szkennerre van szükség, amely felülről
tapogatja le a tárgyat, így alig van árnyék a felvételen. A modern, UV- és
IR-mentes nagyteljesítményű szkennerek további előnye, hogy egy lépésben több,
különböző felbontású képet képesek előállítani (a különböző felhasználási
céloknak megfelelően), kisebb tárgyak esetében pedig egyszerre 10-20 objektumról
készítenek közös és külön képet is.
Rovarok fotózásánál két,
alapvetően eltérő irányt követhetünk. Az egyik a makrofotózás,
melynél akár 2-5 mm méretű példányokat lehet akár tudományos, akár archiválási
célokra megörökíteni. A makroobjektívek közül a
nagyobb (pl. 105 mm-es) gyújtótávolságút célszerű használni, amelynél nem kell
olyan közel menni az objektívvel a tárgyhoz, így annak megvilágításával (ehhez
többvakus rendszert ajánlunk) kevesebb gondunk akad. Mindez kiegészíthető makro-előtétlencsékkel
amelyek együttesen (az MTM-ben
használt rendszer esetében) 6.25 x-es nagyításra képesek a makroobjektív
saját leképezésén (1:1) túl. Mivel a mélységélesség már komoly problémát
jelent ilyen esetekben, a rétegfotózás (’focus-stacking’)
nyújt megfelelő megoldást. Az 'automatic focus bracketing' technikához, amikor azonos lépésenként (ez
mikronokat jelent) változtatott fókusztávolságal több
képet készítünk ugyanarról a tárgyról, a Helicon Remote szoftvert, az így elkészülő 5-100 felvétel egy képpé
kombinálásához pedig a Helicon Focus
programot javasoljuk használni. Az ilyen módon készült képek mindhárom
digitalizációs igény kielégítésére alkalmasak, rendkívül részletgazdagok és
látványosak.
A gyűjteményi rovarfotózás másik
iránya, amikor elsősorban archiválási céllal, teljes rovardobozokat fotózunk le
– az állatok méretétől függően ez egyszerre akár több száz példány
digitalizálását is jelentheti. Ez egyrészt megoldás lehet akár a milliós
gyűjtemények (ugyancsak egy adott időpontban jellemző) állapotát rögzítő, de
belátható időn belül kivitelezhető dokumentálására, másrészt, nagy felbontású
képek esetében, a kutatási célokat is elősegítheti és különösen értékes
példányoknál a kölcsönzést is kiválthatja. A 60mm-es makroobjektívvel készült,
több vakuval bevilágított 24 megapixeles képek ugyanis még jelentős nagyítás
esetén is elég részletgazdagok ahhoz, hogy specialisták számára információt
szolgáltassanak az egyes példányokról is.
Rovarfotózás esetében különösen,
de általánosságban is javasoljuk szabványos színskála használatát a felvételek
készítésekor, amellyel az utómunkálatok során pontosan rekonstruálhatjuk az
eredeti színeket.
Mivel több, itt ismertetett
eljárás is elsősorban a szekrénykataszteri nyilvántartású kulturális javakkal
kapcsolatos, különösen fontos, hogy az egyébként egyedileg nem nyilvántartandó
példányok a digitalizálás során igenis egyedi számot (’unique
identifier’) kapjanak. Ennek javasolt formája az
adott múzeum, majd az adott gyűjtemény (intézményen belül egységesen
kialakított) rövidítése, valamit az ezeket követő, folyamatosan növekvő
számozás (pl. HNHM-MOL-009375). Ez a szám használható a fájlnévben, a metaadatolás során az adatbázisban, és értelemszerűen
kapcsolandó a példányhoz is.
A digitalizálási folyamatban
hangtechnikai és videó technikai oldalról egyaránt a központi helyet foglalja
el a nagyteljesítményű számítógép. A digitalizált anyagok archiválás előtt itt
kerülnek tárolásra, illetve a valós idejű rögzítésük is a gépen zajlik a
rögzítő szoftverek segítségével.
Tekintsük át a gyűjteményekben
leggyakrabban előforduló analóg hanghordozókat, amelyek a digitalizálás
alapjául szolgálhatnak:
·
Fonográfhenger: A hangot viasz-, esetleg ónhengerbe
karcolt barázdák rögzítik.
·
78-as "normál"
gramofonlemez: anyaga sell-lakk.
·
Mágneses hanghordozók
A hangszalagok,
kazetták alapanyaga acetil-cellulóz hordozóra felvitt
mágnesezhető fémréteg.
·
Optikai hanghordozó („Fényhang”)
Optikai hanghordozó („Fényhang”) a filmre optikai lámpával exponált „hangcsík”.
A fényhangkamera a hangot feszültségingadozássá, majd fényrezgéssé alakítja át.
A negatív filmszalag szélére a hanglámpa állandó intenzitású megvilágítás
mellett, változó szélességgel exponálja a hangcsíkot. Az előbbiről készült
pozitív kópia (immár fehér színű) optikai jeleit a lejátszás során a vetítőgép
hanggá alakítja vissza.
Hangtechnikai
oldalról a
számítógéppel szoros egységet alkot a digitális keverőpult, ami adott esetben a
hangkártya funkcióját is betöltheti. Az analóg hangjelek tényleges
digitalizálását maga a keverőpult végzi és ez központi egységként fogadja az
analóg és régebbi digitális eszközök jeleit.
Az
alábbi hangtechnikai eszközökről történhet digitalizálás
·
orsós
magnó (4.76-19-ig terjedő sebességek, negyed és félsávos felvételek
lejátszásához)
·
kazettás
magnó
·
stúdió
célú szalagos magnó (19 és 38-as sebességű professzionális szalagok
lejátszásához)
·
lemezjátszó
(33-45-78-as fordulatú lemezek lejátszásához)
·
DAT
magnó (digitális kazetták átjátszásához)
·
Mini
Disc (minidisc lemezek
átjátszásához)
Ez utóbbi kettő esetén, inkább a
felvételek átjátszásáról beszélhetünk, mintsem digitalizálásáról, mivel mind a
kettő digitális hangrögzítő és lejátszó eszköz. (DAT, MD)
Egy analóg jel digitalizálása során
soha nem kapjuk vissza az eredeti hang minden részletét, csak az abból vett,
véges számú mintát. Ebből adódóan az eredeti hangot digitális feldolgozás után
csak bizonyos hibával (hiányosságokkal) lehet reprodukálni. A digitalizálás
minőségét ennek a hibának a nagysága határozza meg. Minél nagyobb a mintavételi
frekvencia, azaz adott idő alatt minél több mintát veszünk az eredeti
jelből, illetve minél nagyobb a felbontás, vagyis a minta mérete, annál
valósághűbb lesz a végeredmény. Ha 16 biten rögzítünk, akkor 216
(65536) különböző értéket ábrázolhatunk, így a hullám amplitúdója a –32767 és
+32767 közötti tartományba eshet.
·
Digitalizálás:
(real-time beírás) analóg jelből digitális jelet
állítunk elő. Ez történhet egy számítógép hangkártyáján keresztül, illetve „asztali”
CD író vagy más céleszköz segítségével.
·
Editálás:
a hanganyag „meddő” részeinek eltávolítása, track-ekre
bontás.
·
Restaurálás:
a járulékos zajok, pattogások kiszűrése szoftver segítségével.
·
Tárolás,
kiírás: külső adathordozóra, központi tárhelyre.
·
A
digitalizált hangfelvételek feldolgozása: metaadatokkal történő ellátás,
rögzítés adatbázisban.
·
Szolgáltatás
vagy közzététel
Általános
érvényű szabály, hogy a digitalizálás nem járhat az eredeti dokumentum
rongálódásával.
A teljes
munkafolyamat alatt, valamint archiváláshoz, csakis tömörítés-, és
veszteségmentes, lehetőségeinkhez képest a legjobb minőséget nyújtó formátumot
válasszuk. A hangalapú digitalizálás a rendelkezésre álló technikai feltételek
mellett, a szükséges legjobb minőségben történjen.
Hogy biztosítani tudjuk felvételünk
lejátszását bármely környezetben, érdemes a leginkább elterjedt, minden
platform által támogatott WAV formátumot
választani.
Az IASA (The International Association
for Sound and Video Archives) hangdigitalizálási ajánlása szerint:
·
Fájlformátum:
WAV
·
Mintavételi
frekvencia: 96 kHz
·
Kódolás:
24-bit, sztereo, PCM
Általánosan elterjedt
veszteséges tömörített formátum az MP3.
Az MP3 formátum az emberi fül
karakterisztikáját figyelembe véve, úgynevezett pszicho-akusztikus kódolást
alkalmaz. Az eljárás lényege, hogy a kódoló az emberi fül hangelfedési
jellemzője szerint elemzi a mintákat – egy nagy intenzitású, adott frekvenciájú
hang mellett nem érzékeli a kisebb intenzitású, közel hasonló
frekvenciatartományba eső hangot - és az ember által nem hallható részeket
kiszűri. A kódoló sávokra bontja a hangmintákat. Ha egy sávban a hasznos hang
elvész a zajtartományban, akkor az adott sáv nem kerül kódolásra.
Szolgáltatáshoz még elegendő a 192–256 kbps
bitsűrűségű tömörítés, de 128 kbps alá már semmiképp
ne menjünk.
A filmszalagok fizikai mérete
alapján (vastagon szedve a Magyarországon leggyakrabban előforduló formátumok):
·
8 mm / Super
8 mm
·
9,5
mm
·
16 mm / Super
16 mm
·
17,5
mm
·
28
mm
·
35 mm / Super
35 mm
·
70
mm
Fontosabb filmtípusok gyártási ideje és hordozóik anyagai
média |
formátum |
bevezetés éve |
hordozó |
Amatőr mozifilmek |
28mm |
1912 |
Acetát |
9,5mm, 16mm |
1920-as évek |
||
8mm |
1932 |
||
Super-8 mm (Kodak) |
1965 |
||
Single-8 mm (Fuji) |
1965 |
Poliészter |
|
Síkfilm |
különböző formátumok |
1890 |
Nitró |
késő 1920-as évek |
Acetát |
||
1960-as évek |
Poliészter |
||
Mágnesszalag, hang |
nyitott szalag, késöbb
kazetta |
1934 |
Acetát |
1963 |
Poliészter |
||
Mágnesszalag, kép |
2" Quad |
1956 |
Poliészter |
3/4" U-matic |
1971 |
||
VHS |
1976 |
||
Betacam SP |
1986 |
||
D1 / Digital Betacam |
1986 |
||
Mikrofilm |
16/35 mm |
1920-as évek vége |
Acetát |
Microfiche |
1935 |
||
Minden további |
1970-es évek |
Poliészter |
A filmszalagok képállása és képi minősége a gyártási
generáció alapján
·
Eredeti
negatív: negatív képállású, legmagasabb felbontás és átfogás.
·
Reproduktív
dublé (dubnegatív és dubpozitív):
negatív vagy pozitív képállású, gyártásközi kellék, ami a negatívról vagy a
pozitívról készül kontaktmásolással. Általában tartalmazza a technikai
műveleteket, amit a negatív még nem (ilyen műveletek a fénymegadó által
elvégzett fényelés, a főcímek, táblák, feliratok,
valamint az ún. blendék).
·
Pozitív
kópia: pozitív képállású, vetíthető kópia, a végleges műsorral. Legrosszabb
képi minőség, általában tartalmazza a hang információt a hasznos képen kívül
(fényhang vagy digitális hang). Pozitívot csak akkor érdemes digitalizálni, ha
nem áll rendelkezésre jobb minőségű kellék.
A digitalizálást a
fizikai méretnek megfelelő filmkapuval ellátott filmszkenneren kell végezni. A
piacon jelenleg használatos film- és hangszkennerekkel és azok tulajdonságaival
kapcsolatosan a Filmarchívumok Nemzetközi Szövetségének (FIAF) honlapján lehet
tájékozódni: https://www.fiafnet.org/pages/E-Resources/Film-Scanners-Forum.html
Minden filmet
digitalizálás előtt meg kell tisztítani lehetőleg ultrahangos filmtisztító
géppel. A filmszkennerre csak teljesen tiszta, olaj- és más vegyszertől mentes,
száraz tekercs tehető fel, aminek a perforációi és a ragasztásai megfelelően
lettek ellenőrizve és javítva.
Szenzortípus: Területi vagy vonali szenzor.
Színfeldolgozás: 3 db 3 színű érzékelő vagy Bayer pattern-nel ellátott 1 db érzékelő
Felbontás: 2k / 4k / ... / 10k – a
vízszintes felbontást jelöli a pixelszám alapján. A leggyakoribb felbontások a
2k (2048 x 1556 pixel), és a 4k (4096 x 3112 pixel).
Hangdigitalizáló fej: A szkennerekre opcionálisan rendelkezésre álló
eszköz, amellyel fény- vagy mágneshangot lehet digitalizálni.
HDR: High Dynamic Range, azaz magas
dinamikatartomány. A szkenner a filmkockát többszöri expozícióval
digitalizálja, így a nagyon sötét képhelyeken lévő részletek is láthatóvá
válnak. Általában csak pozitív kópia esetében használatos mód.
Overscan: Speciális archív kapu, amely lehetővé teszi a
filmkocka teljes szélességének digitalizálását. Egyes szkennereken lehetőség
van a kocka előző és a következő képkockával együttes digitalizálására.
A filmszkenner
önmagában kevés a digitalizáláshoz. Olyan nagyteljesítményű háttértár és
hálózat szükséges hozzá, ami képes a hatalmas adatfolyam eltárolására valós
időben. Egy ma gyakori példát nézve egy színes 4k felbontású anyag 10 bites DPX
szekvenciában való rögzítéséhez állandóan fenntartott 1500 MB / sec
adatsebesség szükséges. Ez a tárterületre is drasztikus hatással van: egy
másodperc digitalizált anyag a fenti formátumban 25 kocka / másodperc sebességnél
1,2 GB (gigabyte) tárhelyet foglal el.
Az archív, rosszabb
állapotban lévő filmeket olyan speciális filmszkennereken digitalizálják,
amelyek tekintettel vannak a filmszalagok sérülékeny állapotára. Az ilyen
filmszkennerek általában filmarchívumokban és archív filmek digitalizálására
specializálódott utómunka házakban találhatók meg, különleges tulajdonságaik a
következők:
·
fogasdob-mentes
filmmeghajtás: nincsen olyan fogaskerék a film útjában, ami a perforációba
„kapaszkodva” továbbítaná a filmet, ezáltal a zsugorodott filmek perforációja
nem sérül.
·
capstan
mentes meghajtás: a capstan egy meghajtott gumigörgő,
aminek teljes felületére felfekszik a filmszalag és ezáltal van továbbítva. Az
archív filmeknél azonban ez a görgő összeszedi a sok szennyeződést a filmekről,
és a görgőre feltapadva további sérüléseket okoz.
·
folyadékkapu:
a szkenner kapujában az expozíció folyadék (perklóretilén) alatt történik. A
perklóretilén folyadék törésmutatója megegyezik a filmszalag hordozójáéval, így
a hordozó oldali (fényes oldali) karcok feltöltésével azok „eltűnnek” a
digitalizált képről.
·
archív
kapu: olyan speciális kapu, ami filmanyagon lévő hasznos képen felül a
perforáció területét is „látja”, így biztosan a teljes kép felvételre kerül,
valamint a perforáció rögzített mozgását fel lehet használni a kép
stabilizálására.
·
hideg
fényforrás: az 1952 előtt gyártott nitrocellulóz
hordozójú filmeknél fontos, mert a hordozó fokozottan tűz- és
robbanásveszélyes. Az ilyen filmeket csak arra kifejezetten alkalmas eszközökön
szabad digitalizálni.
Minden digitalizálás
minőségvesztéssel jár. Fontos, hogy megkülönböztessük az eredeti, nyers
digitalizált képet a szolgáltatási példánytól, és,
hogy minden verzióból megtartsunk egy példányt.
Preservation master
A PM a legeredetibb
és legmagasabb minőségű, beavatkozásoktól mentes digitalizált kép, ami
szerencsésebb esetben csak a szkenner képérzékelőjének nyers adatait
tartalmazza RAW formátumban. Ha RAW formátum nem áll rendelkezésre, a
szkennelést 16 vagy 10 bites DPX (Digital Picture eXchange)
képszekvencia formátumban érdemes végezni. Ez a formátum képes a filmen
található teljes dinamikatartomány rögzítésére. Fontos, hogy a filmszkennert
úgy állítsuk be, hogy sem a sötét, sem a világos képhelyeken ne veszítsünk
információt, azaz a teljes dinamikatartományt vagy átfogást rögzítsük. Ezt a
szkenner szoftverében található hisztogram vagy hullámjelalak monitor
segítségével ellenőrizhetjük.
További információ a DPX
formátummal kapcsolatban többek között az amerikai Kongresszusi Könyvtár
honlapján található: https://www.loc.gov/preservation/digital/formats/fdd/fdd000178.shtml
Érdemes megtartani a
PM-et beavatkozásmentesen és minden további
beavatkozást egy arról készült másolaton végezni. Így bármikor vissza lehet
térni az eredeti kiinduláshoz anélkül, hogy a filmszalagot újra elő kellene
venni.
Distribution master
A szkennelt film
nyers változata (eredeti felbontásban) tartalmazza a legtöbb információt, de ez
az állapot fakó, fátyolos, nem tükrözi a felvétel pillanatában szabad szemmel
érzékelhető világot. A filmes gyártási folyamatban ezt a pozitív kópiára való
másolás adja meg, a pozitív anyag „kontrasztosítja”
fel a az eredeti képet úgy, hogy az az emberi szemnek
is kielégítő látványt nyújtson. A digitalizálás során ezt digitális
utómunkával, fényeléssel lehet elérni, amit a colorist végez.
Mozi-
és televíziós változat
A digitalizált és fényelt műsort be lehet mutatni moziban és televíziós
sugárzás keretében is, azonban a két megjelenítő rendszer nagyon eltérő
tulajdonságokkal bír, ezért a fényelés során szoktak
kialakítani egy moziban (cinema distribution
master) és egy televízióban (broadcast
distribution master)
színhelyes képet adó változatot. Mindkét változat előállításához szigorú
szabványoknak megfelelő kalibrált eszközparkra van szükség.
Lehetőség van a
digitalizált filmet újra filmre levilágítani, ebben az esetben a mozis
megjelenítést kell szimulálni fényelés közben.
A DM formátuma mozi
megjelenítés esetén a Digitális Mozicsomag (Digital Cinema
Package vagy DCP), amely a mozikban ma leggyakrabban
vetített formátum. A DCP-ben a képkockák lossless
JPEG2000 formátumban vannak kódolva, és lehetőség van kapcsolható feliratok elhelyezésére.
A DCP szabványosítását a DCI csoport végzi. Több információ a honlapjukon
elérhető: http://dcimovies.com
A DM televíziós
formátumára nincsen az egész világra érvényes konvenció, az egyes TV csatornák
mindegyikének különböző igényei vannak a befogadott fájlok tekintetében,
különös tekintettel a földrajzilag is különböző
sugárzási rendszerekre. Érdemes elkérni a TV csatorna specifikációját.
Általában a DM formátumok a legelterjedtebb fájlformátumok, mint az Apple Prores, Avid DNxHD
vagy az archívumi világban használt teljesen open source formátum, az FFMPEG amit Matroska konténerben szoktak eltárolni.
További információ: https://www.fiafnet.org/images/tinyUpload/Publications/Journal-Of-Film-Preservation/Matroska-and-FFV1_Kromer_JFP96.pdf
A filmtekercsekhez
tartozó hang többféle lehet:
Commag: a képet tartalmazó pozitív
kópia szélén található mágnescsík
Comopt: a képet tartalmazó pozitív
kópia szélén található fényhang
Sepmag: külön tekercsen található
mágneshang
Sepopt: külön tekercsen található
fényhang
A különböző
filmszkennerek opcionálisan fel vannak szerelve a fenti hangtípusokat olvasó
fejekkel, azonban a külön tekercsen lévő hangokat külön is kell digitalizálni.
A digitalizálás során a kép és a hang külön fájlban lesz eltárolva, amit egy
ponton össze kell szinkronizálni, azaz egy vágószoftver segítségével „össze
kell startolni”. Ehhez segítséget nyújt a hasznos műsor előtti ún. pitty, ami képben és hangban is jelen szokott lenni.
Azonban szükséges a már összestartolt anyagot a hasznos műsorban található
szinkronpontok keresésével és ellenőrzésével szinkronba tenni.
A digitalizálás
fogalmát szűkebben és tágabban is értelmezhetjük.
A szűkebb értelmezés
szerint a digitalizálás csak és kizárólag az eredetileg analóg hordozón létező
gyűjteményi mozgókép állományokat alakítja át, archiválja, látja el
metaadatokkal és teszi hozzáférhetővé digitális eszközökkel használható
formátumokban.
A tágabb értelmezés
magában foglalja az előbbieket kiterjesztve a "digitalizálandó tárgy"
fogalmát a már egyébként is valamilyen digitális formában létezőkre is, pl. a
kereskedelmi forgalomban kapható mozgóképek archiválására és szolgáltatására,
bár ebben az esetben nem digitalizálás, hanem inkább más digitális formátumokra
átalakításról van szó.
·
VHS
videomagnó
·
BETA
videomagnó (professzionális analóg kis és nagy BETA kazetták lejátszásához)
·
DVCAM
(DV és mini DV digitális kazetták lejátszásához)
·
Digital8
kamera (8mm-es digitális video kazetták lejátszásához)
A tényleges
digitalizálás két külön egységen történhet.
Az egyik egy
professzionális digitalizáló egység, amely az analóg videó jelen kívül, fogadni
tud régebbi szabványú (i-linkes) digitális jeleket
is.
A másik készülék egy
DVD felvevő, amely szintén tud fogadni analóg videojeleket és,
rendelkezik HDMI kimenettel, valamint i-linkes
digitális bemenettel. Ez van hozzákapcsolva a számítógép videokártyájához.
Ehhez a két
készülékhez kapcsolódnak az egyes videomagnók.
Analóg formában
gyűjtött mozgóképek: Gyakorlatilag – bár elvileg szükség lehet más formátumok,
pl. Betamax kezelésére is – ez a digitalizálás a VHS
kazetták digitális formára alakítását jelenti, ahol a „master”
maga a VHS kazetta.
DV formátumra
konvertálás: Ehhez videó digitalizáló eszközök használatosak, pl. Pinnacle 710-USB-t, amivel lehetséges a DV formára
alakítás. Az átalakítás eredménye egy szabványos ISO fájl, amely egyrészt
biztosítja az archiválást, másrészt a könnyű használatot (a lejátszók
közvetlenül tudják használni), és a további használati formátumokra
konvertálást tesz lehetővé. A konvertálás célszotfverrel,
pl. Handbrake (Windows, Mac, Linux) történik,
eredménye MPEG-2 formátum. Ebben az esetben a digitalizáló eszközzel (pl. Pinnacle 710-USB) való feldolgozás eredménye egy .mpg fájl.
A hagyatékokból
származó, egyedi filmfelvételek esetében a tömörítetlen AVI formátum
használatos. Ezek digitalizálását javasolt külső vállalkozó segítségével
megoldani, mivel számuk ma már elenyésző és a lejátszásukhoz szükséges
filmvetítő és digitalizáló berendezést nem költséghatékony beszerezni.
Videofájloknál MP4 formátumban ajánlott
rögzíteni az analóg videókat. Videótechnikai
oldalról a számítógépben található videó kártya HDMI csatlakozáson
keresztül fogadja a digitális jeleket.
Digitális
formátumban lévő nyers kamerafájlok pl. MiniDv és SD
kártya. A „master” az eredeti digitális forma, ami
archiválandó és további használati formátumok hozhatóak létre belőle. Az
archiválás adatlemeznek megfelelő ISO fájl létrehozását jelenheti. A
konverzióhoz és a szerkesztéshez célszoftver használata szükséges pl. Handbrake, Adobe programok.
VHS kazetták
digitalizálásának javasolt technikai paraméterei. A VHS forrásanyag
képminőségét figyelembe véve a kb. 2000 kb/s bitrátás
tömörítést tartjuk célravezetőnek.
Az ’adat’ és ’metaadat’ fogalmak jelentése nem egyértelmű és használatuk sem következetes sem a köznyelvben, sem a közgyűjteményi szaknyelvben. Az adat és információ fogalma is gyakran összemosódik, szinte szinonima a mindennapi használatban.[1]
Az ISO 14721:2012 szabvány meghatározását alapul véve az adat az információ újraértelmezhető megjelenési formája (reprezentációja), amely – formai megvalósulását tekintve – kommunikálható, értelmezhető vagy feldolgozásra alkalmas. Néhány további definíció:
● Az adat elemi ismeret. Az adat tények, fogalmak olyan megjelenési formája, amely alkalmas emberi eszközökkel történő értelmezésre, feldolgozásra, továbbításra.[2]
● Az adat egy dolog egy tulajdonságának értéke. Egy konkrét adat tehát akkor tekinthető definiáltnak, ha meghatározzuk, hogy milyen objektum melyik változója milyen értéket vesz fel.
● Az adat egy objektum (tetszőleges dolog, amire az adat vonatkozik), egy meghatározott változójának (tulajdonságának, attribútumának, jellemzőjének, karakterének) értéke (karakterállapota, megvalósult formája). Egy konkrét adat tehát akkor tekinthető definiáltnak, ha meghatározzuk, hogy milyen objektum melyik változója milyen értéket vesz fel.
A metaadat fogalomnak sokféle meghatározása létezik.
● A ’metaadat’ klasszikus és pontos meghatározása a szó eredeti jelentésén alapul: adat az adatról. A metaadat az adat értelmezését teszi lehetővé szemantikai és szintaktikai környezetének meghatározásával.[3]
● Metaadatok: távoli hozzáférésű elektronikus dokumentumokban (pl. azok fejlécében) megadott, az elektronikus dokumentumra jellemző, azonosítására, keresésére és hozzáférésére szolgáló szabványos adatelem sor (cím, szerző, közreadó, tárgy, műfaj, formátum, nyelv, kapcsolat, azonosító, téma stb.) (pl. Dublin Core).[4]
● strukturált információ valamely elektronikus vagy nem elektronikus információforrásról, amely információforrás hordozóközege bármilyen típusú vagy formátumú lehet.[5]
● A metaadat gép által értelmezhető információ a web számára.[6]
● NISO (National Information Standards Organization): „A metaadat olyan strukturált információ, amely leírja, magyarázza, elhelyezi, vagy egyéb módokon teszi könnyebbé az információforrás visszakeresését, használatát, vagy menedzselését. A metaadatot leginkább úgy határozzák meg, mint adat az adatról, vagy információ az információról.”[7]
A „metaadat” fogalommal azokra az adatokra szokás utalni, amelyek egy-egy – elsődleges adatnak tekintendő – információforrás (könyv, weboldal, elektronikus folyóirat stb.) leírására, visszakereshetővé tételére szolgálnak. Ilyen értelemben pl. a könyvtári világban a fogalmat úgy használják, hogy a bibliográfiai leírásban szereplő adatokat együttesen értik alatta: mind a – strukturális metaadatként is definiált – elemnevet (pl. mező hívójele), mind a leíró és adminisztrációs metaadatot, vagyis az egyes elemekhez tartozó értékeket. (A „strukturális metaadat”-nak kétféle értelmezése létezik, ez itt nem a digitális könyvtári világban elterjedt, a későbbiek során definiált fogalom.) Úgy is fogalmazhatunk, hogy ebben a szóhasználatban a metaadat magában foglalja a rögzített adatot és annak minősítőjét (más szóval a jelölő elemet, amely például a MARC-formátum esetében lehet a mező hívójele), így például metaadat a 100 10 $aJózsef Attila vagy a 600 14 $aJózsef Attila. Az egyik esetben a „József Attila” karaktersor által jelölt entitás szerzőként, maga a metaadat pedig (HUNMARC-terminológiával) szerzői főtételként értelmezendő az információforrással kapcsolatban, míg a másikban az entitás az információforrásban megjelenő mű tárgya, témája. A metaadat tehát ebben az értelemben strukturált, jelölőkkel ellátott (minősített) adat.
A felhasználási területnek és célnak megfelelően metaadatsémák alakulnak ki, amelyek ajánlássá és szabvánnyá válhatnak. A kulturális területen használt metaadatsémák fő funkcionális területei:
● Leíró metaadatok – a kulturális objektumok leírására szolgáló metaadatok. Könyvtári területen a hagyományos bibliográfiai leírásnak megfelelő adatok.
● Adminisztratív metadatok (technikai, megőrzési, jogi metaadatok) – a kulturális objektumok kezelésére és használatára vonatkozó metaadatok. Könyvtári területen a könyvtári gyűjtemény elemeinek kezelésére és használatára vonatkozó metaadatok.
● Strukturális metaadatok – a részelemek kapcsolatainak leírására szolgáló metaadatok
● Jelölők, jelölőnyelvek – magában a tartalomban elhelyezett metaadatok.
A leíró metaadat a tartalom azonosítását, értelmezését és visszakeresését teszi lehetővé. Jellemző leíró adat a dokumentum címe, szerzője, a keletkezés ideje, a tartalom megnevezése. Leíró adatok származhatnak magából a leírt objektumból: például egy képeslap által ábrázolt táj megnevezése a hátoldalon; illetve külső szemantikai térből: például egy madarat ábrázoló képnél a madárfaj azonosítása a szakmai taxonómia kifejezésével.
• technikai metaadat: a digitális fájlok létrehozásának eszközeiről, körülményeiről, formátumáról stb. szóló metaadatok.
• a hozzáférést módját meghatározó metaadatok (pl. szellemi tulajdonjog, tulajdonjog, személyiségi jogok, a felhasználás technikai szabályozását biztosító metaadatok.
• forrás metaadat: az analóg eredetiről szóló metaadatok
• digitális származás metaadat: leírja pl. a fájlok közötti mester/származék kapcsolatokat
Egy adott objektumnak vannak tartalmától és szerkezetétől független jellemzői is. amelyek azt képviselik, hogy milyen feltételek szükségesek az objektum tartalmának eléréséhez, mozgatásához vagy egyéb jellegű használatához. Ezeket összefoglaló jelleggel technikai adatoknak nevezhetjük. (pl.: a fájl formátuma, a lehetséges funkcionalitások felsorolása, a fájlformátum használt verziója, illetve arra vonatkozó információ, hogy milyen eszköz kell a megnyitásához)
A technikai metaadatok nagy része az állományok adminisztrációjának, a végső felhasználási formáig való eljuttatásának, illetve megőrzésének feltételeit írja le. A digitális tartalmat kezelő rendszerek tulajdonképpen a technikai metaadatok hálózatára épülnek, amelyben az egyes egységek, saját szerkezeti adataikkal, illetve a leíró információval külön vetületet képeznek.
A digitális tartalom egyik legnagyobb kihívása a szerzői jog, illetve az egyéb tulajdoni viszonyok védelme, erre számos megoldás létezik a másolás tiltásának megfogalmazásától egészen a tényleges – pl. jelszavas, időzáras vagy ismételt megnyitást korlátozó – funkcionális korlátozásokig.
A strukturális metaadatok az egyes állományok közötti, illetve azon belüli viszonyokat írják le. Funkcionális szempontból ennél azonban tovább mennek, mivel ezek biztosítják a részegységek által alkotott objektum integritását.
A strukturális metaadatok kifejezhetők például olyan metaformátumok szabványos apparátusával, mint a PDF, a METS/ALTO, vagy a különböző elemjelölő nyelvek (SGML, XML, HTML).
A strukturális metaadatok forrása lehet az állományokat kezelő könyvtári rendszer is, amely minden egységet azonosít, és pontosan rögzíti azok helyét és funkcióját a tárolt objektumok rendszerében. Ez általában komplex objektumkezelő adatbázisok esetében fordul elő.
Európai metaadat szabványok:
EN15744 (MSZ EN 15744) Metadata Standards for Cinematographic Works – Minimum set
http://filmstandards.org/fsc/index.php/EN_15744
EN15907 (MSZ EN 15907) – Metadata Standards for Cinematographic Works
http://filmstandards.org/fsc/index.php/EN_15907
Dublin Core
ISAN - International
Standard Audiovisual Number
Nemzetközi
ajánlások, szabványok:
The FIAF Moving Image Cataloguing Manual
IASA Cataloguing Rules
https://www.iasa-web.org/cataloguing-rules
Open Archival Information System (ISO
14721)
https://gfbio.biowikifarm.net/wiki/ISO_Standards_for_Digital_Archives
https://www.iso.org/standard/57284.html
Az MTVA Archívuma számos terület összevonásával jött létre 2011-ben, amihez az addig decentralizáltan működő egységek csatlakoztak:
·
Mozgókép
(minden, ami film és videoszalagon található)
·
Rádió
és Kottatár (minden csak audio és kotta)
·
Sajtó
(nyomtatott sajtó 1881 óta)
·
Fotó
(klasszikus 35mm-es formátumú fotóarchívum)
·
NAVA
(TV kötelespéldány archívum, hasonlóan mint az OSZK,
csak AV tartalmakra)
A központosított archívum működésében - az eltérő gyűjtőkörök miatt - munkafolyamatok tekintetében decentralizált rendszereken futnak, minden területnek megvan(nak) a saját feldolgozó rendszerei(k). Mivel az egyes részegységek eltérő folyamatokat és médiumokat fednek le, így eltérő sémarendszerek alakultak ki, valamint az időbeliséget nézve (1881-től működik az MTI) rengeteg adatbázis modell és adatbázis típus fordult meg az archívumban. (Jelenleg 270 adatbázis ismert)
A 2011 után elindult ugyan egy adatbázis konszolidáció, de az a műsorgyártás felől fogta meg a workflowt, így alakult ki a:
·
Mozgóképnél
a PROVYS
·
Rádió
esetében a 42NET
·
Fotó
esetében a FOTOWARE
A Sajtó és a NAVA önálló utat járt be, mindkét terület saját feldolgozórendszert épített az archívumi területen.
2017-től indult el az Archívumi konszolidáció, mely azt célozta meg, hogy minden olyan adatbázis, ami nem a műsorgyártáshoz tartozik (tehát nem adásszerkesztés), azt konszolidáljuk le.
E koncepció mentén indult el az ANALÍZIS projekt, mely a már említett 270 adatbázisból 230-at már egy adatbázisba konszolidált, úgy, hogy megtartotta eredeti sémájukat, de egy OAI-PMH kijárattal és DublinCore sémával kvázi közösítette, így ma már általánosan kereshetőek ezek a dokumentumok.
A média területen, az eltérő részegységek különböző formátumokban dolgoznak (digitalizálnak)
Mozgókép archívum:
·
MXF
50 Mbps videó esetében SD felbontás mellett
·
MXF
500 Mbps film esetében UHD/HD felbontás mellett
Sajtó archívum:
·
PDF
300 dpi változó febontás
mellett (forrástól függ)
Fotóarchívum
·
JPG
és TIFF 300 dpi,
a rövidebbik oldal 6000 pxre
fixálva
Rádióarchívum
·
WAV
44.100 KHz 1536 kbps stereo
·
MP4
AAC 128 kbps stereo
NAVA
·
MPG
SD felbontás mellett 8 Mbps sávszélességgel
1997-ben jelent meg a MARC21 szabvány. A névben szereplő szám jelzi, hogy a 21. század követelményeinek felel meg.[8]
A MARC21 csereformátum magyar változata a HUNMARC[9], amelynek a bibliográfiai rekordok csereformátumára vonatkozó része 2002-ben jelent meg és az ISO 2709-es szabvány szerint adja meg a bibliográfiai adatok tartalmi jelölőit (hívójeleket, indikátorokat, almezőazonosítókat) és egyéb jellemzőket.
Az adatok közlésmódjára a bibliográfiai leírási és besorolási szabályzatok érvényesek.
Hogy az adatcserében melyik könyvtár melyik MARC formátumot használja, az attól függ, hogy a használt integrált könyvtári rendszerkatalogizáló modulja melyik alkalmazását teszi lehetővé.
Az RDA az új anglo-amerikai katalogizálási szabályzat, amelyet a szemantikus web igényeinek megfelelően, az IFLA-féle könyvtári referenciamodellt alapul véve fejlesztettek ki olyan szándékkal, hogy bármilyen – létező vagy a jövőben létrejövő – információforrás-típus leírására alkalmas legyen. Kialakításakor emellett tekintettel voltak az IFLA által kiadott „Nyilatkozat a nemzetközi katalogizálási alapelvekről” című dokumentumban foglaltakra.[10]
Az RDA-t számos országban bevezették, csak Európában maradva: Dánia, Egyesült Királyság, Finnország, Franciaország, Hollandia, Norvégia, Spanyolország, Svédország, a teljes német nyelvterület, a szűkebb régiónkból Csehország, valamint az elmúlt években Szlovákia is megtette az első lépéseket az átállás felé.
Az RDA tehát a korábbi anglo-amerikai katalogizáló szabályzatot (AACR2) váltja le. Megalkotói felismerték, hogy a mögötte meghúzódó újszerű megközelítés miatt alapjaiban lesz más, mint az előző szabályzatok, így elvetették a hagyományos elnevezést (AACR3).
Az RDA célkitűzései egyrészt a szemantikus webes törekvések felől válnak megragadhatóvá, másrészt – az előbbivel szoros összefüggésben – az RDA választ kíván nyújtani néhány, a könyvtárosokat régóta foglalkoztató problémára. Ilyen lényegi kérdés például: hogyan tudjuk hatékonyabban elérhetővé tenni adatainkat, fokozni azok (újra)felhasználását? Másként fogalmazva: hogyan szabadíthatók ki a könyvtári adatok a relációs adatbázisok „fogságából”, hogyan lehet gépileg olvashatóvá tenni azokat? Az RDA úgy kínál megoldást erre, hogy a szabályzat szerint készített leírások a szemantikus web nyelvén, RDF-tripletekként publikálhatók, így a számítógépek (keresőmotorok) számára is értelmezhetővé válnak. Az RDA maga ugyanakkor hangsúlyozottan nem a gépileg olvasható rekordformátum leírása, hanem „csak” egy szabályzat, amely meghatározza, milyen adatláncra van szükség egy leírás elemeinek reprezentálásához (pl. a mű címének felvétele, hozzáférési pontok létrehozása).
Az RDA bevezetése mindamellett arra késztet minket, hogy újragondoljuk a katalogizálás megszokott munkafolyamatait. Az RDF világában a tripletekként megfogalmazott állítások állítmányai csakúgy előredefiniáltak, mint ahogy az alanyok és tárgyak, amelyekre szintúgy univerzális egyedi azonosítókkal (ún. URI-kkal) hivatkozunk. A törekvések arra irányulnak, hogy ne csak az elemkészletek legyenek előre meghatározottak (ld. adatmezők az egyes formátumok, pl. MARC21 esetében), hanem az egyes értékeket is lehetőség szerint kontrollált szótárakból, ún. értékszórakból vegyük: még pontosabban névterekből, URI-val meghivatkozható módon. Jóllehet volt hasonlóra példa korábban is, hiszen a MARC21 néhány adatmező esetében előírja a megfelelő ISO szabvány alkalmazását, az RDA megjelenésével azonban, ami kivétel volt, kezd szabállyá válni.
Magyarországon az RDA átültetésével külön munkacsoport foglalkozik: http://www.oszk.hu/rda-hu-munkacsoport – ezen az oldalon elérhetők az átültetés előkészítése során eddig készült publikus munkaanyagok.
Az RDA elektronikus (online) publikálására szolgál az RDA Toolkit oldal, amelynek eléréséhez előfizetés szükséges: http://www.rdatoolkit.org/
Az RDA elemkészletei és értékszótárai az RDA Registry oldalról letölthetők: http://www.rdaregistry.info/
A Dublin Core (DC) adatsémát kifejezetten elektronikus források feltárására fejlesztették ki, és máig a legelterjedtebb és az egyéb adatprofilokkal legsikeresebben kommunikáló szabvány. Sikerességének egyik mutatója, hogy a leíró adatok tekintetében a legtöbbször Dublin Core formátumban találkozunk beágyazott, illetve rendszerek között kommunikált adattal.
A Dublin Core alapvető szerkezete nagyon egyszerű, 1999-es létrejötte óta ugyanazt a tizenöt alapvető adatcsoportot használja:
· Title (Cím),
· Creator (Létrehozó),
· Subject (Témakör),
· Description (Leírás),
· Publisher (Kiadó),
· Contributor (Közreműködő),
· Date (Dátum),
· Type (Adattípus),
· Format (Formátum),
· Identifier (Azonosító),
· Source (Forrás),
· Language (Nyelv),
· Relation (Kapcsolat),
· Coverage (Kiterjedés),
· Rights (Jogok).
A Dublin Core-t alkalmazni kívánóknak el kell dönteniük, hogy csak a Dublin Core szabványban leírt elemeket használják, vagy új elemekkel kívánják bővíteni azt. Ebben az esetben egy ún. sémát kell közzétenni, amely formálisan leírja a használt elemeket, és azok egymáshoz való viszonyát.
Egy másik lehetséges út a speciális elemek kezelésére, hogy választunk egy létező Dublin Core profile-t. (pl.: az Europeana az Europeana Semantic Elements Specification (ESE) profile-t használja.)
A Dublin Core hivatalos honlapja: http://dublincore.org/
A DC elemek (alap és kiterjesztett) – már a szemantikus web követelményenek megfelelően a http://dublincore.org/documents/dcmi-terms/ címen érhetők el.
A METS célja, hogy elősegítse az összetett dokumentumokra vonatkozó leíró és strukturális metaadatok szabványos formában való közzétételét. A METS-et a Library of Congress hozta létre, nem szabvány, hanem egy ajánlás. Használata elterjedt, noha a METS dokumentumok az ajánlás bizonyos fokú lazasága miatt nem teljesen egységesek. A METS az összetett dokumentumot alkotó fájlok struktúrájának leírására szolgál elsősorban, kiegészítve adminisztratív (eredet, jogok), technikai (felbontás stb.), fej (a METS-re magára vonatkozó adatok), fájl (név és elhelyezkedés), viselkedés és bibliográfiai leíró elemekkel. Ezen metaadatok segítségével megőrizhető az összetett dokumentum integritása még akkor is, amikor az egyes elemeket különféle helyeken tároljuk. A METS jó szolgálatot tesz dokumentumok cseréje esetén is, hiszen segítségével egy METS-et értő alkalmazás képes az összetett dokumentum részeinek értelmezésére és megjelenítésére.
Egy METS objektum 7 főbb részből áll:
● METS Header – Fejléc;
● Descriptive Metadata – Leíró adatok. Maga a rekord is tartalmazhatja – például Dublin Core-ban kódolva –, de külső leírásra mutató hivatkozás is lehet;
● Administrative Metadata – Adminisztratív adatok. Technikai, adminisztratív, jogi információk;
● File Section – Fájl, fájlcsoport: az objektumot alkotó fájlok listája;
● Structural Map – Szerkezeti térkép: Az objektum felépítését, belső hierarchiáját, rész-egész viszonyait, az egyes tartalmi részeket a hozzájuk tartozó metaadathoz csatoló ábrázoló információ.
● Structural Links – Szerkezeti hivatkozások: Egyéb funkcionális hivatkozások objektumrészek, illetve objektumok között.
● Behavior – Műveletek. Az egyes elemekhez társítható végrehajtható műveletek.
A szabvány és a kapcsolódó dokumentumok a http://www.loc.gov/standards/mets/ oldalról érhetők el.
ALTO (Analyzed Layout and Text Object) egy XML séma technikai metaadatok tárolására. A technikai metaadatok a szöveges objektumok tartalmát és elrendezését írják le. Az ALTO-t leggyakrabban a METS adminisztratív szekciója kiegészítéseként használják, de önállóan is használható. Az ALTO segítségével a karakterfelismertetett oldalak tartalmát és elrendezését írhatjuk le. Egy ALTO dokumentum stílus (stlye) szekciójában az oldal, bekezdés és karakter stílusait lehet rögzíteni. Az elrendezés (layout) szekcióban pedig egy-egy oldal „régióit” (margóit, a szöveges részt stb.) lehet leírni, és az egyes régióknál fel lehet sorolni az összes a régióba tartozó objektumot. Az ALTO fájlt általában a karakterfelismerő programok állítják elő. Egy ALTO fájl tartalmazza az egyes szavak koordinátáit. Így lehetőség nyílik rá, hogy egy keresés során a megtalált szót a megjelenítő szoftver ki tudja jelölni a képernyőn (a megjelenített kép fájl aktuális nagyítási állapotától függetlenül). Egy ALTO fájl segítségével a csak a karakterfelismertetett szöveg birtokában az eredeti dokumentum az eredeti elrendezésben, az eredeti betűtípusokkal stb. visszaállítható.
A szabvány és a kapcsolódó dokumentumok a http://www.loc.gov/standards/alto/ oldalról érhetők el.
Az OAI-ORE (Open Archives Initiative Object Reuse and Exchange) szabvány arra szolgál, hogy eszközt adjon az összetett webes források (csoportok) azonosítására, a csoport határainak kijelölésére, a csoport tagjai közötti viszony jelölésére géppel feldolgozható módon. Mivel az OAI-ORE a szemantikus web eszközeit használja fel a csoport határainak kijelölésére, egy OAI-ORE leírást nem aratni kell, hanem a szemantikus weben kell publikálni. A publikálásnak több módja is van. Az egyik mód, hogy az adatokat be kell tölteni egy nyilvános SPARQL endpointtal rendelkező RDF adatbázisba. Ettől kezdve az adataink bárki számára elérhetőkké válnak a szemantikus weben ugyanúgy, ahogy a HTML oldalaink a normál weben. Fontos megjegyezni, hogy bárki alatt nem elsősorban személyeket, hanem gépeket értünk, melyek képesek az RDF gráfjainkat (állításainkat) feldolgozni és kapcsolatba hozni másoknak a szemantikus weben tett állításaival. Mivel az OAI-ORE megvalósítása szintén XML alapú, annak sincs akadálya, hogy az OAI-ORE leírásainkat OAI-PMH segítségével arathatóvá tegyük.
Az Europeana alap adatmodellje, amire az Europeana következő verziója épülni fog, az Europeana Data Model (EDM) szintén OAI-ORE alapokra épül.
A szabvány és a kapcsolódó dokumentumok http://www.openarchives.org/ore/ oldalról érhetők el.
A Metadata Object Description Schema (MODS) leíró adatokat tartalmazó XML alapú metaadat séma. A sémát a Library of Congress hozta létre. MARC alapon nyugszik. Az elemeket XML fájl tartalmazza. A MARC jelölők helyett emberi nyelven is olvasható jelölőket használ. A MARC-ból olyan elemeket vesz át, melyek a digitális objektumok leírására szolgálnak, illetve néhány – szintén a digitális objektumok leíráshoz szükséges – új elemet is tartalmaz. A MARC21-hez képest változás, hogy elemeket elválasztó ISBD központozási jeleket nem tartalmazhat. A központozási jeleket programnak kell kitennie, amikor erre szükség van, pl. MODS adatok OPAC-ban, vagy más felületen történő megjelenítésekor. A MODS használata javasolt minden olyan esetben, amikor a Dublin Core valamiért nem használható, de szükség van elterjedten használt XML alapú bibliográfiai metaadat tárolásra – különösen szóba jön a használata digitális objektumok leírásakor. Nagyon jól használható azok számára, akik jól ismerik a MARC-ot.
A szabvány és a kapcsolódó dokumentumok a következő oldalról érhetők el: http://www.loc.gov/standards/mods/
A PREMIS Data Dictionary for Preservation Metadata az alábbi entitásokból épül fel:
· Object (digitális objektum azonosítása és alapvető technikai adatok rögzítése)
· Agent (tulajdonos, előállító stb.)
· Events (mi minden történt az objektummal)
· Rights (a dokumentum jogi státusa)
A PREMIS kifejezetten adminisztratív jellegű metaadat-szabvány, csak alapvető adatok tárolására ad lehetőséget. A részletes (például technikai) adatokat más szabványok felhasználásával lehet megadni.
A PREMIS-t a Library of Congress vezetésével dolgozták ki. A PREMIS adatok jellemzően a METS strukturális metaadatok kiegészítésére szolgálnak, azzal együtt szokták használni.
A szabvány és a kapcsolódó dokumentumok erről az oldalról érhetők el: http://www.loc.gov/standards/premis/
A MIX tulajdonképpen egy XML séma. A jelölők nevei összhangban vannak a PREMIS nyelvezetével. A séma teljes neve: NISO Metadata for Images in XML. A név kifejezi, hogy egy amerikai szabvány, az ANSI/NISO Z39.87-2006: Data Dictionary - Technical Metadata for Digital Still Images XML-ben való kifejezéséről van szó. A MIX a PREMIS kiterjesztéseként is felfogható. A PREMIS csak alapvető technikai adatokat tartalmaz. Amennyiben a digitális objektum egy kép, akkor a részletes technikai adatok, mint például a fájl formátuma, mérete, színmélysége, felbontása, tömörítési viszonyai stb. a MIX segítségével adhatók meg.
A szabvány és a kapcsolódó dokumentumok erről az oldalról érhetők el http://www.loc.gov/standards/mix/
Képek technikai adatainak tárolására szolgál. TIFF és JPG fájlformátumba ágyazható bele. Fényképezőgép gyártók előszeretettel használják. Az EXIF-et a Japan Electronic Industries Development Association (JEIDA) hozta létre 1998-ban. Érdekes, hogy nem szabvány, nincs is karbantartva, mégis nagyon széles körben használják. Elsősorban a gyártók igényeit szolgálja. A hosszú távú megőrzés szempontjából mint adatforrás jön számításba: technikai metaadatokat lehet automatikusan kinyerni az EXIF-ből például a MIX számára.
Az EXIF ajánlás nem hivatalos összefoglaló oldala a következő címen érhető el: https://www.exif.org/
A Extensible Metadata Platform (XMP) szabványt az Adobe cég hozta létre. Azt a célt szolgálja, hogy keretet szolgáltasson különféle metaadatok tárolására. Az XMP tehát keretrendszer, amely különféle metaadatsémák egységes kezelését biztosítja RDF formátumban. Nincs saját leíró sémája. Inkább egy mechanizmust ír le, hogy hogyan lehet a különféle sémák elemeit felhasználni. Bármely sémából felhasználhatók elemek benne. Ezért alkalmas lehet bármilyen típusú (képi, hangzó, multimédia stb.) digitális objektum technikai és egyéb metaadatainak a tárolására. Az XMP RDF-ben ábrázolja az adatokat XML nyelven. Az XMP-ét úgy hozták létre, hogy beágyazható legyen sok fájlformátumba: PDF, JPEG, JPEG 2000, GIF, PNG, HTML, TIFF, Adobe Illustrator, PSD, MP3, MP4, Audio Video Interleave, WAV, PostScript, Encapsulated PostScript. Az XMP adatokat lehet önálló fájlban is tárolni. Ilyenkor rendszerint az eredeti fáljnevet használjuk XMP kiterjesztéssel az XMP adatok tárolására. Az XMP kezelésére az Adobe ingyenes eszközöket hozott létre. Az XMP-ben rögzített adatok nagy előnye, hogy könnyen lehet a szemantikus web részévé tenni.
A szabvány és a kapcsolódó dokumentumok a következő címen érhetők el: http://www.adobe.com/products/xmp/index.html
A levéltárak a metaadatok használatát átfogóan értelmezik, és azok teljességét levéltári leírásnak nevezik. A levéltári leírás célja a levéltári anyag kontextusának és tartalmának azonosítása és magyarázata annak hozzáférhetőségének és használatának elősegítése érdekében. A levéltáros a leírás során pontos és megfelelő leírást hoz létre az levéltári anyaggal kapcsolatos információk, valamint azok létrehozásának, fenntartásának, használatának és őrzésével kapcsolatos információk rögzítésével, továbbá a kapcsolódó anyagok és egyéb entitásokkal való összefüggések kapcsolatainak feltárásával és rögzítésével.
A levéltári rendszer és leírás általános alapját a fond egységének az elve (respect des fonds) és az iratok eredeti rendjének tisztelete jelentik. Az egyén vagy csoport által az élete és működése során létrehozott, felhalmozott és használt iratokat együtt kell tartani és nem szabad összekeverni más forrásokból származó iratokkal. Egy személy vagy csoport létezése során felhalmozott iratok csak együtt tükrözik és dokumentálják létrehozójuk tevékenységét, csak eredeti rendjükben alkotnak összefüggő egészet, és csak így tudják betölteni hitelességükhöz kapcsolódó funkciójukat. Ezekből az elvekből következően a levéltári leírás sok tekintetben különbözik más gyűjteményi ágak gyakorlatától.
A levéltári leírás folyamat, amely már az irat keletkezésével egyidejűleg, vagy ezt megelőzően megkezdődhet, és végigkíséri az irat „életét”; a folyamat teszi lehetővé azt, hogy megbízható, hiteles, értelmezhető és hozzáférhető legyen. A levéltári anyag kezelésének minden fázisainál (mint például keletkezés, értékelés, gyarapodás, rendezés, állományvédelem) a leírás bizonyos elemei rögzítésre kerülnek. A levéltári leírás részének tekintendő minden olyan információ, amely a levéltári anyag kezelésének bármely fázisa során születik és rögzítődik.
A levéltári leírásban lévő információk dinamikusak, bármikor módosíthatók és kiegészíthetők a tartalom és a kontextus alapján.
A levéltári leírás többszintű, hierarchikus. A fond egységének elvéből következően az általánostól halad az egyedi felé, létrehozva a szintek közötti kapcsolatokat, mindig csak az adott szintnek megfelelő információkat közölve, elkerülve az ismétlődést. „A fond a legmagasabb leírási szint; egyes részei további leírási szinteknek felelnek meg, ez utóbbiakról készült leírások gyakran csupán a fond egésze leírásának kontextusában értelmezhetők. Eszerint tehát készülhetnek fondszintű, sorozatszintű, tételszintű leírások, vagy leírások az iratdarabok szintjén; alkalmasint készülhetnek leírások állagszinten és alsorozatszinten is. Minden levéltári szint alatt létrehozható újabb leírási szint, ha ezt az iratképző szervezeti struktúrája vagy funkciói megkövetelik.” (ISAD-G B8)
Az iratok leírása mellett szélesebb értelemben más entitások is részét képezik a levéltári anyag leírásának. Ezek közül a legjelentősebbek a levéltári anyag létrehozóinak a leírásai, emellett pedig azoknak a funkcióknak a leírásai, amellyel kapcsolatban a levéltári anyag keletkezett.
A levéltári leírás szabványainak alkalmazása lehetővé teszi az intézmények számára, hogy következetesen írják le gyűjteményeiket, ezek összekapcsolásával pedig az őrizetükben lévő anyagot összefüggéseiben is bemutathassák. Csak a szabványosított levéltári leírás képes a leíró információk cseréjét biztosítani a rendszerek között, lehetővé téve az intézmények országosan és országhatárokon túli aggregációkban való részvételét.
A leírási szabványok segítenek a leírási gyakorlat következetességének javításában, megalapozzák a levéltári nyilvántartó rendszerek létrehozását, megkönnyítve mind a levéltárosok, mind a levéltárhasználók munkáját. A Nemzetközi Levéltári Tanács (International Council of Archives, ICA) 1989-ben döntött arról, hogy nemzetközi leíró szabványokat dolgoz ki. 1994-ben közzétette az ISAD (G)-t, amit 1996-ban az ISAAR-CPF majd 2004-ben az ISDF és 2008-ban az ISDIAH követett. A négy entitáshoz kapcsolódó leírás hiányosságai és átfedései, továbbá a szabványosítás kezdete óta eltelt négy évtized alatt végbement technológiai forradalom eredményeként 2012-ben a Nemzetközi Levéltári Tanács a szabványrendszer új alapokra helyezésébe fogott. A Records in Context konceptuális szabvány és ontológia létrehozásának az a célja, hogy kiváltsa a tökéletlenül kapcsolódó, az analóg iratok leírásának környezetében született levéltári leíró szabványokat, képes legyen hatékonyabban leírni a köztük lévő, az iratok tágabb, összetett kontextusát teljesebben kifejező kapcsolatokat, meghaladni a proveniencia elv korlátait.
A szabvány úgy készült, hogy a levéltári anyag leírására annak típusától és hordozójától függetlenül alkalmas legyen; ugyanakkor szabályai nem adnak útmutatást az olyan speciális levéltári anyagok leírására, mint például a pecsétek, a térképek, a hangzóanyagok.
Hét tematikus adatcsoportban összesen huszonhat leírási elemet határoz meg, melyek kombinációjával állítható elő egy levéltári egység leírása. Minden leírási elemnél meghatározza a nevét, a leírás adott elemének a célját, a leírási elem létrehozásának szabályát, és ahol lehet, a használatot példával illusztrálja. Csak néhány olyan elem van, amelyeket a nemzetközi levéltári adatcseréhez feltétlenül szükségesnek tekint, így csak hat elemet nevez meg kötelezőnek: Ezek:
·
jelzet;
·
cím;
·
iratképző;
·
idő(kör);
·
terjedelem;
·
leírás
szintje.
A szabvány nem foglalkozik azzal, hogy ezeket a leírásokat vagy azok egyes elemeit milyen módon jelenítse meg, ezért tartalmat és nem adatelemeket vagy adatbázismezőket definiál. Ezt legérzékletesebben a levéltári anyag időköre leírási elemmel lehet szemléltetni, ahol a szabvány bármilyen szöveges információt elfogad, amely a levéltári anyag korával, keletkezési idejével, felhalmozásának idejével, másolatok, változatok készítésével kapcsolatban időpontok vagy időintervallumok formájában megadható.
Az ICA által készített 4 nemzetközi leíró szabványt a levéltárak messze nem azonos intenzitással használják. Míg az ISAD (G) 1994-ben történt közzététele óta széles körben támogatottá és elfogadottá vált, az ISAAR-CPF kevésbé, a két további szabvány pedig alig ment át a gyakorlatba. Ennek egyik oka, az eltérő gyűjteményszervezési tradíciók és nemzeti szabályozások mellett, hogy az egyes szabványok mögötti fogalmi entitások nem pontosan definiáltak, ami a szabványok között átfedést eredményezett.
Az ICA szabványai megkönnyítik a levéltári leírások kommunikációjában használt EAD, EAC-CPF és EAG adatcsere és strukturális szabványok alkalmazását.
Az EAD (Encoded Archival Description) a levéltári anyag leírását támogató adatszerkezeti megközelítésű metaadatszabvány. Fejlesztése 1993-ban kezdődött a Kaliforniai Egyetemen Berkeley-ben azzal a céllal, hogy a levéltári anyag segédleteinek, jegyzékeinek, nyilvántartásainak, indexeinek nyílt szabványaként szolgáljon. Az igényt a levéltári anyag növekvő hálózati felhasználása teremtette, és a könyvtári szakma hasonló területen elért sikerei bátorították. Az EAD 145 adatelemre bontja a segédletről magáról és a segédlettel ismertetett levéltári anyagról szóló tudnivalókat, amelyek kombinációjával a levéltári anyag leírási elemei – így például az ISAD(G) narratív leírásai – géppel olvashatóvá alakíthatók és a jelölőnyelv használata miatt könnyen értelmezhetők különféle alkalmazások számára.
Az EAD szabvány három – egymást másfél-másfél évtizeddel követő – generációja egyfelől bizonyította, hogy stabil szabvány, amely képes a levéltári anyag leírásának reprezentációjára, másfelől az egyes verziók egymást követő evolúciója úgyis leírható, mint a gépi adatfeldolgozás elszakadása az analóg levéltári segédletek géppel olvasható reprezentációjától az immanensen – adatbázis alapú – elektronikus levéltári nyilvántartások adatcseréjének támogatásáig.
A szabvány hivatalos honlapján, amelynek a Library of Congress ad otthont, megtalálható az 1.0 változat mellett a jelenleg legáltalánosabban használt EAD2002 és a 2015 augusztusában kiadott EAD3 részletes leírással, háttéranyagokkal, eszközkészlettel.
A magyarországi levéltárak a nyilvántartási rendszerek és szolgáltatások közötti adatcserére az EAD 2002-es szabványt használják. Az EAD2002 elemkészlete a legtöbb levéltár számára túlságosan nyitott, az európai levéltári leíró rendszerek szemantikai szabályrendszere ennél kötöttebb, ezért az Európai Levéltári Portál egy saját sémát használ.
A különböző intézmények különböző EAD-implementációinak egyetlen közös online hozzáférési ponton, mint például az Európai Levéltári Portálon (Archives Portal Europe, APE) közös reprezentációjának előkészítése során az európai levéltárak közössége egy speciális EAD2002 profilt hozott létre, amelyet apeEAD-nak neveznek. A teljes apeEAD-séma az EAD2002-séma részhalmaza, amely megfelel az APE portál publikálási követelményeinek és csak azokat az EAD2002-részeket tartalmazza, amelyek a közös megjelenítéshez szükségesek. Az EAD által felkínált különböző lehetőségek esetén a konkrét funkcióhoz általánosan használt elemeket és attribútumokat nevezi meg, és leírja a használat megkívánt módját.
A magyarországi Elektronikus Levéltár szolgáltatás során az APE portálhoz való adatkapcsolat fontos követelmény volt, ezért az ELEV rendszer nyilvántartási és archiválási komponense egyaránt rendelkezik apeEAD export funkcióval. A használat során bebizonyosodott, hogy ez a készlet a levéltári publikus aggregációhoz elegendő.
Az apeEAD profilt az Európai Levéltári Portál Alapítvány (Archives Portal Europe Foundation) tartja fent, az egyes elemek és attribútumok teljes szöveges leírása, a profil dokumentációja és a hozzá tartozó útmutatók, példatárak és segédletek elérhetők az APEF wiki oldalán.
Az EAD2002 kiadását követő tizenhárom év az újabb technológiák alkalmazása révén kézzelfogható strukturális változásokat hozott a digitális térben. Könnyebbé vált az adatok gyűjtése, tárolása és összekapcsolása, felgyorsult az osztott rendszerek használata és az intézmény adatainak a megosztása más szolgáltatásokkal. A nagy monolit rendszerek helyett a levéltárak is növekvő mértékben használják ki az adathálózatok lehetőségeit.
Az EAD továbbfejlesztésének három célja volt. (1) Egyrészt hogy megtisztítsák a nem odavaló elemektől, így a névtéradatoktól, formázástól, a TEI örökségétől, egyszóval mindazoktól a komponensektől, amelyeket más megoldásokkal hatékonyabban lehet kifejezni. (2) Ezzel szorosan összefügg, hogy az EAD3 és a 2010-ben kiadott EAC-CPF a szabványok fejlesztésének második lépcsőjét jelentik, a korábban elkülönülten fejlesztett adatcserékkel kapcsolatban annak az elvárásnak felelnek meg, hogy egymással is összhangba kerüljenek, a redundáns, mindkét leírásban szereplő elemeket visszaszorítsák, és együtt alkossanak technikai reprezentációt a levéltárban rögzített adat teljességére. (3) Az EAD3 harmadik célja az egyértelműsítés volt, amely a leginkább problémás elemek, így a dátum és terjedelmi adatok valamint a névtérkapcsolatok területén jelent előrelépést.
A hazai múzeumi területen jelenleg nincs
hivatalosan elfogadott metaadatszabvány. A muzeális intézményekben őrzött
kulturális javakról kötelezően rögzítendő adatokat, valamint bejegyzésük
szabályait szakáganként, illetve nyilvántartási fajtánként
A nemzeti kulturális örökség miniszterének 20/2002. (X.4.) NKÖM
rendelete a muzeális intézmények nyilvántartási szabályzatáról című rendelet tartalmazza. A gyűjteménykezelő
rendszerekben található leíró metaadatok az említett dokumentumban előírt
nyilvántartási adatok alapján képződnek. A nemzetközi gyakorlatban több
elméleti modell is létezik a múzeumi munkafolyamatok, köztük a műtárgyak
feldolgozására vonatkozóan, amelyek alapján szintén jól definiálható a
metaadatok köre.
A papír alapú
nyilvántartásokban a leírókartonok és katalóguscédulák formátuma látja el ezt a
szerepet, a gépi nyilvántartások esetében pedig a gyűjteménykezelő rendszerek
implementálják. Rájuk épülnek az adatbeviteli űrlapok, amelyekkel az intézményi
felhasználók, muzeológusok adatbevitelkor dolgoznak, az
információ-visszakeresés, valamint azok a kimeneti vagy export állományok,
amelyeknek a segítségével a gyűjteménykezelő rendszer vagy az intézmény más
rendszerekkel, intézményekkel kommunikál. A kommunikáció egy tipikus formája az
aggregátorok számára történő adatszolgáltatás.
Az elsődleges adatra
vonatkozó adatok ún. másodlagos (meta-) adatokat
gyűjti össze. Az elsődleges adat maga a műtárgy vagy elvontan megfogalmazva a nyilvántartás
tárgyát képező objektum. A másodlagos adatok kétfélék: azonosító vagy
besorolási adatok és leíró adatok. Leíró adatok pl.: műtárgy részletes leírása,
megnevezése, címe stb., a besorolási adatok a név (személynév, földrajzi név),
és a tárgyszó típusú (megnevezés, műfaj, technika stb.) entitások.
Besorolási adatok (angolul: Authority data):
Szabványosított
(egységesített) nevek (tulajdonnevek),
amelyeket névindexek, lexikonok vagy névterek
tartalmaznak:
•
Személyek
•
Földrajzi
egységek
•
Testületek
stb.
Szaktárgyszavak
(köznevek), forrásuk ideális esetben
valamilyen szakszótár, tezaurusz
•
KÖZTAURUSZ
(magyar egyetemes, átfogó tezaurusz)
•
Szakterületi
tezauruszok stb.
Azonosító adatok:
Jelzetek
(mesterséges nyelvi kifejezések)
•
E12
(CIDOC CRM)
•
lido00007
(LIDO Terminology)
•
25G
[plants; vegetation] (Iconclass) stb.
Azonosító számok
•
Rekordazonosító
•
Leltári
szám stb.
Az
azonosító vagy besorolási adatok biztosítják a visszakeresést a gyűjteményi
rendszerben, formalizált adatok, külön adathalmazt képeznek és a szóban forgó
adatcsere-formátumban ideális esetben csak az azonosító vagy besorolási adatra
mutató, hivatkozások találhatók. (Önálló adatcsere-formátumaik léteznek.)
Ontológia alapú elméleti
adatmodell, 2006 óta ISO szabvány. Fejlesztését az ICOM (Múzeumok Nemzetközi
Tanácsa) dokumentációs bizottságának egyik munkacsoportja felügyeli. A CIDOC
feloldása a bizottság francia neve: Comité international pour la documentation
(du Conseil international des musées). A CRM: Conceptual Reference Model, magyarul fogalmi modell. Az ontológia az
informatikában valamely szakterület fogalmi viszonyait írja le formalizált
nyelven, géppel feldolgozható formátumban. A CIDOC CRM szakterülete a
tudományos kutatásban és kulturális szférában használatos dokumentációs
technikák, adatcsere-formátumok világa.
A kulturális szférában a
közgyűjteményi feltáró munka során létrehozott információk integrációjára és
hosszú távú megőrzésére tervezték. A tervezésben különböző tudományágak
képviselő vettek részt és a múzeumi mellett a könyvtári és levél- és irattári
ágazatok gyakorlatát is figyelembe vették. Tehát nem csak múzeumi modell, hanem
a kulturális szférát, benne a közgyűjteményi ágakat is egyesítő, bővíthető
modell.
A GLAM (galleries,
libraries, archives, and museums), magyarul közgyűjteményi szektorban megtermelt
publikus leíró adatok integrációjától azt várják a kutatók, hogy összetettebb
kérdésfeltevésekre, szélesebb körű összefüggések kutatására nyújt lehetőséget,
mint az egymástól elkülönülten létező adatforrásokban
való keresés.
A közgyűjteményekben használt
adatstruktúrák között sok az átfedés, de ezek mégsem egyesíthetők, illetve az
egyesítés olyan bonyolult struktúrához vezet, amely már gyakorlatilag
használhatatlan, de mégsem elég gazdag. A CRM tervezése az Egyed-kapcsolat (EK)
modell / Entity-relationship (ER) model
használatával meghiúsult a ’90-es évek elején. 1996-tól alkalmazzák az objektum
orientált modellezési technikát, ebben sikerült kidolgozni a fogalmi modellt.
Az OO (Object Oriented) gondolkodásban az
általánosítás révén sikerült megtalálni a közös nevezőt a hagyományosan sokféle
egyedből álló adatstruktúrák között.
Eseményorientált modellnek is
nevezik a CIDOC CRM-et, mert a világot meghatározott
ideig zajló események hálózataként fogja fel. Az események jellemzően
történhetnek valamikor, valahol, valamivel és részt vehetnek bennük különböző
szereplők. Mindezt jelenleg 90 osztállyal és 148 tulajdonsággal írja le a
modell. Legelterjedtebb alkalmazása a múzeumi világban a LIDO.
Forrás:
http://www.cidoc-crm.org
http://en.wikipedia.org/wiki/CIDOC_Conceptual_Reference_Model
A CIDOC-CRM-re
épülő LIDO (Lightweight Information
Describing Objects)
kimondottan múzeumok számára készült, a múzeumi műtárgyleírások nyilvánosságnak
szánt elemeit befogadó adatcsere-formátum. Segítségével a muzeális intézmények
egységesített formában továbbíthatják műtárgyleírásaikat más online
szolgáltatások számára, például aggregátoroknak, mint az Europeana. A múzeumi logikával összhangban minimális
kötelező, ám kreatívan használható elemkészlettel rendelkezik.
A LIDO
megkülönböztet leíró és adminisztratív adatokat, amelyeken belül hét csoportba
sorolja be az adatelemeket. Az egyik ilyen az eventWrap
(életút), amely biztosítja azt a rugalmasságot, hogy például egy
természettudományi múzeum, egy közlekedési múzeum és egy irodalmi múzeum
ugyanabban az adatcsere-formátumban leképezhesse műtárgyleírásait. Itt
helyezhetők el többek között a létezés kezdetére vonatkozó adatok, amelyek
közül a mesterséges tárgyak (man-made object) esetében az egyik legalapvetőbb a létrehozó személy
neve. A LIDO terminológia az életút meghatározó eseményeinek tipizálására
szolgál. Ebben a modellben a létrehozók olyan közreműködők, akik a „Létrehozás”
típusú esemény szereplői.
Az
adminisztratív adatok csoportjában nagy számban vannak jelen olyan adatok,
amelyek akkor válnak különösen fontossá, amikor a helyben tárolt műtárgyleírás
nemzetközi kontextusba kerül. Ezek az információk a helyi adatbázisokból
általában hiányoznak. Ilyen például a feldolgozó intézmény neve, vagy a közölt
adatokra vonatkozó jogi megkötések.
A LIDO-export előállítása is XML technológiával
történik.
Forrás:
http://network.icom.museum/cidoc/working-groups/lido/what-is-lido
A Spectrum múzeumi
integrált rendszer modell az Egyesült Királyságból származik, ma már
nemzetközileg elterjedt, és fejlesztésébe bevonnak nemzetközi partnereket is.
Német, holland, flamand fordításban már megjelent és folyamatban van a
honosítása Magyarországon is
A Spectrum
múzeumi integrált rendszer modell jelenleg 21 múzeumi munkafolyamat támogató
modult ír le, adatcsere-formátumot definiál, biztosítja a szükséges
terminológiákat és támogatja a szükséges nyomtatott formátumokat (gyarapítási
naplók, leltárkönyvek, címkék, bizonylatok, szerződések/jogszabályi
vonatkozások, leírókartonok stb.) és papír alapú nyilvántartás retrospektív
digitalizálását és feldolgozását. Az előre definiált adatmezők (angolul unit)
száma a struktúrán belül kb. 500 db.
A Spectrum
akkreditációhoz szükséges 8 alapmodul:
• Object entry / gyarapítás
• Loans in / kölcsözés
• Acquisition / leltározás
• Location and movement control / elhelyezés és mozgatás
• Cataloguing / leírás
• Object exit / apasztás
• Loans out / kölcsönadás
• Retrospective documentation /
állományrevízió
Forrás:
https://collectionstrust.org.uk/spectrum/
Webes források/dokumentumok
másodlagos (meta)adatainak leírására hozták létre a
’90-es évek második felében. A használhatóság érdekében korlátozott számú,
kellően általános jelentésű adatelem található benne. Nem kifejezetten múzeumi
formátum, de jelentős számú múzeumi gyűjteménykezelő rendszer alkalmazza. A Qualified Dublin Core bővített
elemkészletet tartalmaz és bevezeti minősítőket (qualifier)
amelyek segítségével az adatelemek jelentését szűkíteni lehet.
A „Core” vagy
alapkészlet:
Title
Creator
Subject
Description
Publisher
Contributor
Date
Type
Format
Identifier
Source
Language
Relation
Coverage
Rights
Forrás:
http://en.wikipedia.org/wiki/Dublin_core
Az Europeana kidolgozta saját metaadat-modelljét, az Europeana Data Modelt, hogy a
partnerek egységes
szabvány betartásával szolgáltassák az adataikat. Az Europeana
csak azokat a rekordokat fogadja, amelyek megfelelnek ennek a sémának.
Az EDM egy RDF
nyelven alapuló metaadat-modell, amely szigorúan meghatározza mind az RDF-ek,
mind a metaadatok szintaxisát. Az Europeana a modell
megalkotása során osztályokat definiált és azokhoz tulajdonságokat rendelt.
Ezek a tulajdonságok további hierarchiákat alkotnak. Például az „edm:aggregatedCHO” elem, amely az
aggregált objektum URI-ját tartalmazza és az „edm:hasView”
elem, amely az aggregált kulturális örökség digitális reprezentációjának
URI-ját tartalmazza, alárendeltjei az „ore:aggregates”
elemnek, ezzel mutatva, hogy az aggregátor az eredeti kulturális örökség
metaadatait és annak digitális reprezentációját szolgáltatja. A
törzsosztályokhoz tartoznak például: „edm:ProvidedCHO”–
a szolgáltatott tartalomra jellemző kötelező elemeket tartalmazza (az objektum
típusa, címe és leírása stb.); „ore:Aggregation” – az
aggregációra vonatkozó metaadatok (aggregátor neve,
az objektum publikálója, a felhasználási jogok, az adatszolgáltató neve stb.);
az „edm:WebResource”, amely az aggregált objektum
webes elérhetőségét és a megtekinthető digitális objektum típusát
reprezentálja.
A
törzsosztályok mellett az Europeana további
kontextuális osztályokat implementált, melyek a már eleve gazdagított adatok
leírására szolgálnak: „edm:Agent”–
készítő adatai; edm:Place – készítés helye; edm:TimeSpan – időre, korszakra vonatkozó adatok; . skos:Concept – fogalmi tárgyszó
jelölése; cc:License – a szerzői és szomszédos jogok
használatára vonatkozó szabályozást tartalmazza.
Az adatmodell
egyik nagy újdonsága az elődjéhez, az ESE modellhez képest, hogy támogatja a
digitális objektumok hierarchiájának a megjelenítését. Mivel az RDF egyszerre
csak egy digitális objektumot reprezentál, a hierarchiában feljebb vagy lejjebb
található objektum adatait az RDF nem tartalmazza, csupán az URI-ját, így az Europeana kapcsolja össze a megjelenítésnél az
objektumokat.
Adatelem |
Adattípus |
Leírás |
Cím vagy adott cím (Title) |
Szöveg |
(EN 15907 / MSZ 15907) A word, phrase, character, or group of characters,
naming the work, a group of works, a particular variant or manifestation,
or an individual item. Depending on the cataloguing
rules in use, titles may be determined from the item itself,
or from any suitable secondary source. |
Gyártási év vagy gyártás körüli év (Year
of Reference) |
Egyedi dátum vagy időtartam (-tól/-ig) |
(EN 15907 / MSZ 15907) A year associated with an event in the life cycle of the cinematographic work, typically associated with its creation,
availability or registration (for example for copyright purposes). A typical use of this element
is chronological ordering
of lists of cinematographic
works. The year of reference is expressed as a four digit
value, optionally followed by a dash (Unicode value 002Dhex)
and another year to denote a span
of years. |
Gyártó ország(ok) (Country of Reference) |
Szöveg |
(EN 15907 / MSZ 15907) An element used for describing
the geographic origin of a cinematographic work. Wherever known and applicable, this should be the country or countries where the production facilities are located. Multinational productions will typically have more than one country of reference, including those with Agents
that were not directly involved in the creation of the cinematographic work (e.g. entities that have contributed
financial resources). If production information is missing, this element may refer to
countries where the cinematographic work was filmed or distributed, or where copies
are known to exist in archives. |
Személynév és funkció reláció |
Listázott rekordok |
Névtéri standardnak megfelelő
adatbázis rekordok összekapcsolása filmszakmai tevékenységi funkciók
rekordjaival, valamint annak a filmográfia címlistájából történő tematikus
listázása. |
Műfaj |
Szöveg |
Standardizált kategóriaelnevezés,
melyből egy-egy alkotáshoz (filmográfia címlistájának rekordja) több is hozzárendelhető. |
Eredeti hordozó |
Szöveg |
Az eredeti felvételi, rögzítési
médium/nyersanyag/technológia. |
Hossz |
Timecode (00:00:00:00) |
A timecode óra:perc:másodperc:kocka alapon
egyedileg azonosítja az eredeti hordozó és annak minden másolatának minden
egyes kockáját. |
Hossz |
Időtartam (perc) |
A műsor/tartalom hossza megkezdett
percben kifejezve. |
Rövid tartalom (Content
Description) |
Szöveg |
(EN 15907 / MSZ 15907) A textual description of the contents of the cinematographic work. |
Képsebesség |
Egyedi szám |
Az eredeti felvételi képsebesség egy
másodperc alatt lejátszott képkockák száma |
ISAN azonosító |
Szám- és karaktersor ISAN szabvány
szerint |
Nemzetközi egyedi azonosító
audiovizuális termékek, programok számára (http://www.isan.org/) |
A könyvtárak által nyilvánosságra hozott adatok az információszabadságról és a személyes adatokról szóló törvények (2011. évi CXII. törvény (továbbiakban: Infotv.) valamint a 2018. évi XXXVIII. törvény az információs önrendelkezési jogról és az információszabadságról szóló 2011. évi CXII. törvénynek az Európai Unió adatvédelmi reformjával összefüggő módosításáról, valamint más kapcsolódó törvények módosításáról*) összefüggésében értelmezhetők. Jelen fejezet nem tér ki a művek felhasználásának szerzői joggal kapcsolatos részleteire, mivel azzal külön fejezet foglalkozik. (Ld: 12.1. A szerzői jogi oltalom alatt álló alkotások felhasználása a közgyűjtemények digitalizálási tevékenysége során).
A könyvtáraknak, mint adatkezelőknek alapfeladata, hogy a gyűjteményeikben őrzött dokumentumokban és adatbázisokban található adatokat a jogszabályokban meghatározottak szerint kezeljék, megőrizzék, továbbadják, nyilvánosságra hozzák. Az adattovábbítás az adatok meghatározott harmadik személy számára történő hozzáférhetővé tételét, a nyilvánosságra hozatal az adatok bárki számára történő hozzáférhetővé tételét jelenti.
A könyvtári üzletmenetben keletkezett adatok közül nyilvánosságra hozhatók mindazok az adatok, amelyek nem tekinthetők érzékeny, személyes vagy különleges adatnak, nem sértik a személyiségi jogokat, a személyes adatokhoz való jogot, az üzleti titkot, az üzletmenetet érintő adatokat. A nyilvános publikációs tevékenységből származtatott adat nem minősül érzékeny személyi adatnak.
Nyilvános adatnak számítanak a szerzőkre, előállítókra, művekre, kiadásokra és példányokra, a művek tartalmára és formai, technikai jellemzőire vonatkozó adatok, valamint az egyes kiadások, példányok azonosítását szolgáló adatok (bibliográfiai azonosító, jelzet) és az ún. kapcsolati adatok. Az előbb felsorolt adatokhoz hozzátartoznak a kronológiai és topográfiai adatok is. A nyilvánosságra hozható adatok adatelemeinek értelmezését és technikai jellemzőit a könyvtári szabványok határozzák meg (Kereszthivatkozás: A könyvtári szakterületen használt metaadat szabványok, ajánlások).
Az Europeana a kulturális adatait CC0 licence alatt teszi közzé.[11] Az OSZK is csatlakozott az Europeana CC0 kezdeményezéshez. A CC0 licence a Creative Commons általános public domain (közkincs) engedélye.[12] A „CC0” engedély alá tartozó adatok közkincsnek tekinthetők, vagyis minden szerzői és kapcsolódó jogról való lemondást jelentik. Tehát bárki használhatja a CC0 alá tartozó adatokat kereskedelmi vagy nem kereskedelmi célokra és az újrahasznosított adatokat azonos feltételek mellett engedélyezik.
Az intézményi adatkezelési szabályzatban kell meghatározni a dokumentumok gyarapítási körülményeire, állapotára, árára, a gyarapítás módjára vonatkozó adatok továbbításának és nyilvánosságra hozatalának szabályozását.
A levéltári anyagról rögzítendő metaadatokat a magyarországi levéltárak a közlevéltárak és
a nyilvános magánlevéltárak tevékenységével összefüggő szakmai követelményekről
27/2015. (V. 27.) EMMI rendelet 30. § (2) alapján vezetett nyilvántartások
alapján, a nemzetközi szabványokkal összhangban kialakított struktúrákban hozzák
létre. A két legnagyobb magyarországi levéltár – beleértve az MNL 20
tagintézményét – nyilvántartási rendszereiben a fenti jogszabályi és
szabványokkal összefüggő előírások nyomán az alábbi publikus metaadatokat szolgáltatja az adatcseréről szóló fejezetben
leírtak szerint. A levéltári aggregáció szakmai és
technológiai megoldásának függvényében a további csatlakozó levéltárak
adatainak integrálása során ez az adatkör változhat.
Adatelem |
Adattípus |
Leírás |
Jelzet |
Szöveg (4000) |
A leírási egység
egyedi azonosítására alkalmas kód, a leírás összekapcsolása a leírás alapjául
szolgáló levéltári anyaggal. Ennek elemei: |
Jelzet (Fa struktúra) |
Szöveg (4000) |
Nem feltétlenül kell a
fa struktúrában ugyanannak látszódnia, mint ami a rendes jelzet. |
Megnevezés |
Szöveg (4000) |
A leírási egység címe,
megnevezése. A leírási egység címe a hierarchiában fölötte elhelyezkedő
leírási egységek címével együtt legyen alkalmas az adott levéltári egység
egyértelmű azonosítására és fejezze ki annak a levéltári hierarchiában
elfoglalt helyét. |
Létrehozás ideje |
Időtartam (-tól/-ig) |
A leírási egység
időkörének meghatározása. A leírási egység időkörét évkör
vagy évszám meghatározásával adjuk meg. |
Létrehozás ideje,
szórvány megadása |
Időtartam (-tól/-ig) |
A leírási egység
keletkeztetőjének működéséhez képest olyan iratokra utal, amelyek a
keletkeztető működési idején kívül (előbb vagy utóbb) keletkeztek. |
Létrehozás ideje,
megjegyzések. |
Szöveg (4000) |
Megjegyzések,
magyarázatok az előbbiekhez. |
Szint |
Szöveg (4000) |
A leírási egység rendszerbeli
szintjének meghatározása. |
Iratfolyóméter |
Fixpontos-szám |
Adjuk meg a levéltári
anyag fizikai terjedelmét iratfolyóméterben. |
Raktári egységek |
Szöveg (4000) |
Adjuk meg a
terjedelmet adathordozókban, illetve tárolási egységekben kifejezve. Adjuk meg
a leírási egységbe
foglalt adathordozók (raktári egységek) típusát és mennyiségi
adatát. |
Darabszám (levéltári
egységek) |
Szöveg (4000) |
A darabonként
nyilvántartható levéltári egységek nyilvántartására szolgáló mező: pl.
oklevelek, pecsétnyomók stb. |
Lejátszási idő |
Időtartam |
Audio- vagy videófelvétel hossza. Hangot és
képet tartalmazó adathordozók lejátszási ideje. |
Darabszám (gépi adathordozók) |
Szöveg (4000) |
A darabonként
nyilvántartható gép adathordozók nyilvántartására szolgáló mező: pl. kazetta,
hanglemez, CD stb. |
Méret (MB) |
Fixpontos-szám |
Elektronikus
adattároló mérete. |
Fájlok száma |
Egész szám |